Kollégium lesz a gyászból

Ónos eső esett azon a szerencsétlen, február végi napon, amikor a négytagú család autója megcsúszott az úton. A szembejövő járműnek ütköztek. Az idős tanárnő jóformán csak annyira emlékszik, hogy a tűzoltók boszorkányos ügyességgel szabadították ki őket a roncsból. Aztán a kórházban fekve megtudta, hogy nemcsak a férje hunyt el, de a két lánya életéért is hiába küzdöttek.
Gyásza ma sem foglalható szavakba. Mégis erőt érzett magában, hogy elrendezze maga körül a dolgokat. A törékeny özvegy, aki évtizedeken át a versek, regények fennkölt világába vezette be a diákokat, magyar-történelem szakos középiskolai tanárként dolgozott.
- Úgy éreztem, ha már elvesztettem az enyéimet, nem költhetem magamra mindazt, ami utánuk maradt. Nem vitt volna rá a lélek, hogy ezt tegyem - magyarázza az idős nő az egri Kálvin-házban. Kéri, a nevét ne írjam le, névtelenül szeretne jót tenni.
Megbeszélésre jött ide. Az egervölgyi egyházmegye esperesével, Kádár Zsolttal és az építésszel, Botos Judittal megszemlélik a jövendő kollégium terveit. Hol kapjon helyet a könyvtár, hova kerüljön a tornaterem meg az étkező? - egyelőre ezek még izgalmas, nyitott kérdések. Az esperes úr szerint az építkezés mintegy százötvenmillió forintba kerül majd, a több tízmilliós adomány mellé a hiányzó pénz előteremtésén az egyház fáradozik.
Miért éppen kollégium épül az adakozó jóvoltából? A magára maradt asszony a tragédia után azon töprengett, mihez kezdjen a rá maradt vagyonnal. Lányai és párja emlékére, kegyeleti okokból, a mentőszolgálat és a tűzoltók egy-egy nagyobb összeget kaptak tőle, egy jótékonysági szervezetet ugyancsak megajándékozott. Mégis tovább töprengett azon, mihez kezdjen mindazzal az értékkel, ami a két, harmincéves korára már ragyogó karriert befutott, Pesten élő lánya után maradt. S akkor felötlött benne egy leánykollégium építésének gondolata.
Az egyházmegye természetesen örömmel fogadta a felajánlást, annál is inkább, mert a katolikus városban sohasem volt református kollégium. Az önkormányzat jóvoltából telek is akadt az építkezés számára. Olyan vidéki középiskolások élhetnének majd itt, akiknek családja nehezen győzné az egri albérlet anyagi terheit. Az özvegy azt reméli, amolyan fogadott családja lehetne az a harminc diáklány, aki a keresztény szellemiségű intézet lakója lesz. A magára maradt asszony ugyanis azt tervezi, hogy mostani otthonát feladva ő is a kollégisták közelébe költözik.
Miért van az, hogy a hetvenéves pedagógus mégsem érzi azt a lelki békét, amely nem mindennapi adománya után megilletné őt?  Azt meséli, a férje gyakran mondta neki fejcsóválva: "Te nem ismered az embereket..." Valóban így lenne? A kollégiumépítő álmokat ugyanis egy ostoba epizód rontja meg.
Az történt, hogy a tanárnőt elhagyatottságában meglátogatta egy orvos, aki korábban a haldokló gyermekei ágya mellett inspekciózott az egri kórházban. Anyagi gondjaira panaszkodva kölcsönkért tőle félmillió forintot. Mindez arra kellett, hogy karriert építhessen, s majdan Angliába mehessen dolgozni. A külföldi állásból ugyan semmi sem lett, de egy nyelvvizsga-bizonyítványt megszerzett az altatóorvos. Igaz, egészen Ausztráliáig repült érte, és onnan csak újabb baráti kölcsön jóvoltából tudott hazatérni.
A doktor később azt állította, hogy az özvegy ajándékba, amolyan paraszolvencia gyanánt nyújtotta át neki az ötszázezer forintot. Ezért a pénzt nem is kívánta megadni, sőt, kész volt perre menni érte. Miért adott volna hálapénzt, hogyha a lányai meghaltak? - érvelt az asszony, ám hiába. Mivel írás nem készült az ügyletről, a napokban első fokon elveszítette a pert, mi több, még az ügyvédi költséget is rajta akarják bevasalni.
Az özvegy baktat haza a korai sötétedésben a nyirkos, őszi utcán, s azon töpreng, vajon érdemes-e jónak lenni. Magam persze azt bizonygatom, hogy igen. Talán mert én is a kelleténél több verset olvastam...