Nem kellett a mézes bor?

- Amikor a képzőbe jártam Pestre, akadt egy jó barátnőm, aki medika volt. Bejártam vele az óráikra, a kórbonctanra például, hadd tanuljak - meséli a hetvenkilenc esztendős, aprócska asszony.
- A szüléskor nem az ima segített, hanem a tudás - mondja öntudatosan a hajdani bábaasszony, aki legalább ezer gyereket segített a világra. - A vőmet is én fogtam ki, aranyos, nagyhajú baba volt, de tiszta kék, sokáig kellett élesztgetni. Merítettem hideg vízbe, aztán melegbe, dörzsölgettem a hátát, ütögettem a fenekét, hogy végre felsírjon. Látszik az már az újszülöttön, hogy milyen ember lesz felnőttnek. Amelyik erre a világra való, az kapkod a levegőért, s a két csepp kezével kapaszkodik erősen. Amelyik meg olyan csendes, gyámoltalan, az teszetosza marad később is - magyarázza az eleven tekintetű asszony.
A mézes bort sose fogadta el Juliska néni, hiába kínálgatták. Azt tartotta, a bábának észnél kell lenni. Mikor megérkezett, tiszta lepedőt és sok forró vizet kért, kifőzte gondosan az eszközeit, nem spórolt a fertőtlenítővel. Nem volt ugyan ultrahang, ő mégis látta már a terhes asszony hasa állásáról, kórházba kell-e küldeni vagy levezetheti otthon a szülést. Nemcsak a magzat fekvését tapintotta ki biztos kézzel, de a fejét meg az apró könyökét, térdét is. Így előre tudhatták, számíthatnak-e ikrekre. Képes volt rá, hogy harántfekvésből egyenesbe fordítsa a babát.
- Ha éjjel szalajtottak értem, akkor reggelig, az első fürdetésig a vajúdó nő mellett maradtam. Az egyik asszonynak már érkeztek a fájásai, erre eszébe jutott, hogy nem szedte fel a diót. Fogta magát, kiszaladt a szőlőbe, s egy nagy hátyi dióval igyekezett hazafelé. Az ilyen mellől sokáig nem mozdulhattam. Nem lehetett benne bízni, nehogy felkeljen - idézi emlékeit a szülésznő.
Büszke rá, hogy ő sosem vesztett el senkit - sem anyát, sem csecsemőt. Ha bonyodalmak adódtak, nem késlekedett, rögtön mentőt hívatott. Bár a régi időkben a "parasztbábák" hatáskörébe tartozott a magzatelhajtás, Stáberné erre nem volt hajlandó. Az angyalcsinálás nem az ő reszortja, menjen kórházba, aki ilyesmire szánta el magát.
A sors mégis úgy akarta, hogy neki magának nehezen szülessen gyermeke. Két magzatot elveszített, mire világra jött a lánya. A megsárgult bábanapló szerint a húga szülését is maga vezette. Sőt, ott segédkezett a kórházban, amikor az unokája világra jött. Pusztán a furcsa, sustorgó szívhangból megállapította, hogy a baba nyakára tekeredett a köldökzsinór. Az orvosok persze nem vették komolyan a figyelmeztetést, csak utólag képedtek el, hogy a tapasztalt bába sejtése bevált.
- Alighanem a családi adottságot örököltem, mert a nagyapám is gyógyító ember hírében állt. Mindenre ráérzett, mindent megálmodott. Ha meglátott egy fájós lábú birkát, rögtön megvizsgálta, s kikúrálta - meséli a szülésznő.
Ha az ösztönös tudomány nem segített, a régi öregek elővették a gyógyhatású imádságokat. Ezeket Julis néne még gyerekkorában tanulta. Ha valaki bajban van, máig szorgalmasan ismételgeti az imát, ami így végződik: "Zenével, vígsággal múljék el a házról az idegség, fájdalom és a nagy szomorúságom!"