Nemző a szülőszobában

Egy napon aztán feleségem feltette a kérdést: "És bejössz velem a szülőszobába?" A kérdést, amit már korábban próbáltam megválaszolni, leginkább magamnak. Felvetődött többször is barátok, friss és leendő apukák-anyukák körében. Az ismerős szülész is beszélt erről. Mi mást mondhattam nejemnek, mint igent. Bár nem voltam valami határozott.
Látszólag egyszerű: bemegyek, avagy nem megyek be. Én viszont hosszasan gyötrődtem. Időm volt elég - néhány hónap -, a kérdést minden oldaláról megvizsgálhattam. Persze végignézhettem volna a valamelyik tévécsatornán akkoriban vetített, szülőszobákban forgatott sorozat részeit. De anélkül is tudtam, hogy a szülés - a szó szoros értelmében - életbevágó esemény. És ezen "életbe vágás" közben előre nem látott bonyodalmak lephetnek meg. Tapasztalatom pedig az, hogy szélsőséges helyzetekben számomra az emberek - a lélek szenvedését elkerülendő - tárgyakká válnak. S aztán azok maradnak örökké. Tehát vállaljam-e, hogy a szülőszobában a tőlem telhető legnagyobb mértékben "ott" legyek, s később ne emberek, hanem tárgyak legyenek szeretteim? Vagy inkább hagyományosan, a cimborákkal töltsem az időt meg a pálinkát, majd a nagy pillanat után az ő vállukon sírjak férfiasan, s előttük tegyek betarthatatlan fogadalmakat? Aztán eljött a nagy nap. Pontosabban elérkezett - de nem jött el. Doktor bácsi úgy döntött, hogy három nap múlva beindítja a szülést. Az izgalom persze meghozta hatását. Reggel magzatvíz, taxi, szülészet. Fél óra vizsgálat nejemnek, odabent. Ugyanannyi "kefeevés" nekem, a folyosón. "Maga az? Jöjjön be. Vegye fel ezt a zöld ruhát! A papucsot is... Menjen be a szobába... Segítsen..."
Segítettem. Legalábbis szeretem ezt hinni. A szülés gyors volt, Bóca négy óra múltán már tudhatta, milyen érzés nem köldökzsinóron keresztül táplálkozni. Mit mondhatok - soha nem tapasztalt boldogság kerített hatalmába.
"Ne küzdj túl erősen. A legjobb dolgok váratlanul történnek" - írja Gabriel Gárcia Márquez. A várhatóban rejtőző váratlanság valóban a legjobb dolgok egyikévé tette lányom születését. Mert annyira erőteljes, egyszerre megrázó, felemelő élmények sorozata, hogy erre mindig emlékezni fogok, s ezáltal az életem része marad. Örökre.

Fiammá nyilvánítom
Szépen kibodorított, rizsporral beszórt parókájukat igazgatva, selyemkrinolinjuk abroncsát felcsippentve lélekszakadva futottak a hölgyek, le ne késsék a látnivalókat. Az urak megfontoltan kézhez igazították burnótos szelencéiket, amelyek nélkül igencsak hosszú lett volna a várakozás. S már meg is jelentek a helyszínen, ahol, akár egy színpadon, a dobogóra emelt pompázatos ágyon már elkezdődött az előadás. A csoportokba verődött társaság tagjai hangosan beszélgettek, kacarásztak, miközben a selyempárnák között egy asszony készülődött világra hozni gyermekét. Ő volt a francia királyné. Mert XIV. Lajos, a Napkirály újra felelevenítette a régi szokást, amit már IV. Henrik születésekor, sok évszázaddal korábban feljegyeztek: a királyné az egész udvar előtt szülje meg gyermekét. Közeli és távoli rokonok, udvaroncok, szolgák mintegy százfős körében maga az apa is ott ücsörgött aranyozott székében, ha tisztes távolságban is a vajúdó feleségtől. Ha tekintetbe vesszük, hogy nem is olyan sokkal korábban Hamburgban kivégeztek egy orvost, aki szakmai kíváncsiságból, bábának álcázva magát beosont egy szülésre, igazán felvilágosultan gondolkodtak Versailles-ban. Gondolhatnánk így, de persze nem erről volt szó. A nyilvánosság egyetlen célt szolgált: megbizonyosodni róla, hogy valóban a királyné szülte a király által elismert, törvényes gyermeket. Remények szerint persze fiút, akinek születését tizenkét ágyúlövés adta hírül a kastély előtt összecsődült népnek, amely nyomban üdvrivalgásban tört ki. (A lánykáknak csupán hat ágyúlövés járt. Pedig - ha már biztosítva volt a fiú örökös - ők sem voltak haszontalanok, hiszen kiházasításukkal hasznos politikai szövetségeket lehetett kötni.) A király rátette a kezét a már megmosdatott, bepólyált gyermek fejére, s ezzel jelezte: az ő fia. Több testi érintkezésre, gyengéd gesztusra többé nemigen került sor apa és fia között.
A legtöbb uralkodóházban ma is fiú trónörököst várnak, ám azért örülnek a kislányoknak is. A legifjabb szülőgenerációban ma már természetes, hogy a hercegek, királyfik is jelen vannak feleségük szülésekor; igaz, ma már nem olyan megokolással, mint a régi francia udvarban. Ugyanaz vezérli őket, mint sok más fiatal apát világszerte: támogatást adni feleségüknek, kivenni részüket gyermekük születésének csodájából. Mert egyre többen választják az "együtt szülésnek" ezt a formáját. Ami régen elképzelhetetlen volt: bármilyen szeretetteljes kapcsolatban élt is a házaspár, férfi csak akkor tette be lábát a szülőszobába, ha történetesen ő volt az orvos. Féltek is persze a férfiak, s félnek ma is sokan, pedig aki megtette, mind azt mondja: semmiért nem adná ezt az élményt. Igaz, erre is vonatkozik a szabad választás, csak akkor üljön oda az apa a párja mellé, ha a szíve így diktálja. S akkor biztosan nem bánja meg.