Ősrégi őrségi holmik

Az őriszentpéteri és a szalafői porták valamikori gazdái már a felhők mögül figyelik kapkodó-rohanó, autóba pattanó utódaikat. Talán csak az özvegyek, az Aranka meg a Gizi nénik őrzik mozdulataikban az ősrégi Őrséget. Az unokák néha ráveszik magukat, hogy versenyt kapáljanak a nyolcvanéves asszonyokkal, de bele kell törődniük: a sor végére mindig a mama ér előbb...
 A leleményes parasztgazdák, az egykori ezermesterek eszkábálta gépek ma is működnek. Az őrségi szerek ügyes kezű lakóit rávitte a kényszer, hogy lábbal hajtott szecskavágót meg faesztergát fabrikáljanak régi varrógépből vagy majdhogynem a semmiből. Maguk készítettek szövőszéket is, s a férfiemberek sem átallottak leülni mellé, igen szép vásznak kerültek ki a kezük alól. A gazdának mindenre volt gondja: az elejtett őz levágott körmébe drótot fűzött, s úgy hajlította meg, hogy éppen jó legyen fogasnak.
Siska Gizi néninek szerencsére megmaradt a szögletes, vakolt kemencéje, igaz, már csak gyújtóst tart a tűztérben. Oldalt gyalogtűzhely ("lánykori nevén" sparheld) csatlakozik hozzá, azzal melegíti a konyhát. Vasárnap délelőtt néhány csirkelábat meg zúzát dob a lábaskába, s felteszi pörköltnek.
A kilencvenegy éves asszony panaszkodik a látására, nehezen tudja már kisilabizálni az újság bolhabetűit. Az ólban kismalacok heverésznek. Édesapjának volt szépen földje, rétje, állata, meséli. Három lovat meg ugyanannyi tehenet tereltek be a téeszbe. (Hajdan minden portán legalább három marha bőgött, ma jó, ha az egész faluban találni ennyit.) A tejbe hajdinát vagy kölest főztek, jó sűrűre hagyták a kását, a tetejére cukrot hintettek. A hurkát is hajdinával készítették. Ma egyre többen elevenítik fel ezt a hagyományt.
Pereces Gizi néni - így nevezik Őriszentpéteren - hajdan hetente többször is dagasztott kenyértésztát. S a cipók után mehetett a kemencébe a perec. Ehhez a "keltes" tésztát langyos forralt tejjel meg pici zsírral gyúrta az asszony, kicsit megsodrotta, összefonta, kerekbe hajtotta, s megsütötte. Nem csoda, hogy versengtek érte a gyerekek.
Jakosa Henrikné is azok közé tartozik, akik egyedül lakják a nagycsaládra méretezett házat. Panaszkodhatna persze Aranka néni is, de úgy van vele, minek őrizgetni a múlt sérelmeit. "Jutalmul" azért, hogy az ura eszes volt meg dolgos, amolyan jég hátán is megélő típus, kuláklistára kerültek. Módjuk volt rá, hogy a távoli Tiszaszentimrén tanulmányozzák a dohány- és rizstermesztés mikéntjét. A hosszúra nyúlt cselédházi "nyaralást", melyre tíz hónapos lányukkal indultak, kitelepítésnek hívták.
Az őrségi Szalafőn ma százhatvanan élnek. Sem bolt, sem iskola, sem posta nincsen, sőt, még kocsma sincs. Aranka nénit ezért felvidítja a kíváncsiskodók jövése-menése. Keveri a piruló tökmagot, s nyolcvanesztendős létére is huncut mosollyal figyeli, mikor villan rá a fényképész vakuja. Fürgén szaladgál, mutatná a hajdani gyönyörű kemencét is - de azt már sajnos elvitték. Esetleg Szentendrén, a skanzenben megnézhetjük.