Tíz kérdés életről és halálról

1. Tudhat-e valamit az ember arról, hogy hol tartózkodik a születése előtt?
Kampis György: Az ember a születése, pontosabban fogantatása előtt egyáltalán nem létezik. Aki látott már embriókról készült képet, tudja, hogy az ott eleinte egyetlen sejt, és nincs benne semmi érdekes. Szépen lassan alakul ki belőle a többsejtű egyed. A középkorban azt hitték, hogy a születendő emberbe vagy beleszáll a lélek valamikor, vagy pedig mindig is benne volt. Mindez meglehetősen gyermeteg elképzelés, nem csoda, hogy nincs komoly hagyománya. Tudomásul kell venni, hogy kezdetek léteznek.
Szalay Zoltán: Sehol nem tartózkodik, mert a hitünk szerint az ember a fogantatáskor kapja a lelkét az Istentől, így a fogantatás pillanatától rendelkezünk az élettel. A fogantatás előtti lét a keresztény tanítás számára ismeretlen fogalom.

2. Miért születünk a világra?
K. Gy.: Morális értelemben a kérdés az, hogy ha már itt vagyunk, mi a teendőnk. Erről sok szépet lehet mondani a meglévő hagyományok alapján; ezek közé tartozik a vallás is, amely sok fontos ötletet ad. De nem csak a vallási hagyományok értékesek. A konfuciánusok például azt tartják, hogy célunk a világon az elődök eszméinek követése és ápolása. Nem olyan butaság ez sem, bár természetesen minden generáció újít. Tény viszont, hogy a legtöbb ember valószínűleg nem a morális céloknak rendeli alá az életét, hanem a vágyainak és az alkalmaknak. Míg mi itt erről beszélgetünk, a többség zsákmányol, fogyaszt, könyököl.
Sz. Z.: A születéssel az ember igent mond az Istennek az életre, és így az ember részt vállal az Istennel a teremtés művében. Minden egyes születés a teremtő Istennel való végtelen munkálkodás, s amíg e világ Isten jóvoltából létezik, és az ember kimondja az igent, ahogy a Szűzanya is tette, addig az igen életté fakad.

3. Mikor és hogyan kapcsolódik össze a test a lélekkel?
K. Gy.: Ez egy bizonyos hagyománynak, a laikus keresztény vallásosságnak a túlhajtása olyan irányba, amiről az semmit sem mond, más hagyományok pedig még kevésbé. A léleknek valami ki-be repkedő madárként való felfogása jól mutat egy falusi búcsú színes nyomatain, de oda is való. Annyit ma minden nézet el szokott ismerni, hogy a lélek a test függvénye, úgyhogy a kapcsolatuk szorosabb, mint két különálló valaminek az alkalmi találkozása.
Sz. Z.: A test és a lélek a keresztény hagyomány szerint elválaszthatatlan.

4-5. Mégis, el tud-e válni a lélek a testtől? Egyáltalán hogyan kell elképzelnünk a lelkünket?
K. Gy.:  A tudomány a lélek kutatását az aggyal kezdi. Több évszázadnyi kutatása után ma úgy képzeli el, mint az agy komplex, magasan szervezett állapotait. Sok vita van a részletek körül, de ezek szakmai kérdések, és mellékesnek tűnnek ahhoz képest, hogy kirajzolódni látszik az említett alapvető egység, mármint hogy az elme vagy a tudat, merthogy a tudomány tartózkodik a lélek szótól, az agy terméke.
Sz. Z.: Sok keresztény is úgy gondolkodja, hogy halálunkkal a lélek elhagyja a testet, s visszatér a teremtő Istenhez. Emberi megközelítésből érthető az elképzelés, hiszen az ember a maga tapasztalatát próbálja összegezni a nagy misztérium szempontjából, de érezzük mindannyian, hogy a feltámadás az igazi válasz. Nagyon sokszor fölteszik a kérdést, hogy miként kell elképzelnünk a lelkünket, mintha a testet és a lelket ketté lehetne választani, és külön a lélekkel foglalkozni. Jézus mondja tanítványainak: "Nem tudjátok, hogy a testetek a lélek temploma?" A lélek, amely nem betölt valamit, hanem inkább üresen hagy, hogy majd mi töltsük be ezt az ürességet az isteni kegyelmekkel, például a jósággal, a bölcsességgel, a szeretettel. Megpróbálunk következtetni isteni titkokra, de mivel nincs tapasztalatunk, s nincsenek fogalmaink e dolgok kifejezésére, a végső választ majd színről színre kapjuk meg, halálunk után.

6. Van-e következménye a cselekedeteinknek halálunk után?
K. Gy.: Nem hiszem, hogy kérdéses lehetne, ténylegesen hatnak-e a tetteink a halálunk után, hiszen ez már a végrendeletünk felbontásával megkezdődik. A kérdés nem az, hogy vannak-e következmények, mert vannak, inkább az, hogyan viszonyuljunk hozzájuk. Sajnos azt kell mondanom, az uralkodó európai kultúra nem áll valami fényesen e tekintetben.
Sz. Z.: Igen, van, mert ha nem lenne következménye, akkor a kereszténység csupán ideológia volna, nem pedig élet, s nem részesedhetnénk az örök életben. Mi is az örök élet? Isten szeretetében élni. S ki élhet Isten szeretetében? Az, aki nem zárja ki magát belőle. Az Isten szeretetéből való kizárás már a földi életben kezdődhet helytelen cselekedeteink, gondolataink, szavaink által.

7. Miért halunk meg?
K. Gy.: Minden élőlény meghal, és minden élettelen rendszer is elromlik. Az élővilágban az evolúció sajátos módon szabályozza azt, hogy valami meddig tartson. Minden faj egyedeinek jellemző életideje van, így az embernek is. Ez genetikai szabályozás alatt áll, ennek megfelelően genetikai eszközökkel manipulálható. Ma elég sokat lehet tudni a halálhoz vezető biológiai eseményekről és arról, hogy ezeket hogyan lehet kikapcsolni vagy késleltetni. Talán vannak értelmes kompromisszumok, de annyi valószínű, hogy nagyjából "jól van kitalálva" az ember életéhez az életideje, és hogy a legtöbben nem lennének boldogok, ha több száz évig élhetnének, vagy, mint egyes vallások riogatnak vele, mindörökkön örökké.
Sz. Z.: Nagyon sokszor félünk a haláltól, az elmúlástól. Úgy érezzük, hogy teljesen megsemmisülünk. Igazából az ember büntetése abban rejlik, hogy tudja: meg fog halni. Egyedül az ember tudja ezt a teremtmények közül. Ez a tudat végigkíséri az életünket, s ily módon bennünk van az elmúlás miatti belső szorongás, félelem. Nem tudunk azonosulni, nem merünk szembesülni vele. Pedig a halál átmeneti állapot, az új, az örök élet kezdete.

8. Valójában azt sajnáljuk, aki meghalt, vagy ki-ki saját magát?
K. Gy.: Úgy tűnik, nagyok ebben a vonatkozásban az egyéni különbségek, bár nyilván mindannyian sajnáljuk az együtt töltött idő elmúlását, a jövőben elmaradt közös élményeket, és így minden halálban a saját életünk és emlékeink elvesztését is gyászoljuk, s félünk is tőle. Ugyanakkor az emberre jellemző a beleérző képesség, sokan felül tudnak emelkedni saját látószögükön, és egy másik ember bőrébe tudják képzelni magukat. Mindig sajnáljuk magunkat, de néha egymást is, és ezt jónak gondolom. Az életet a szolidaritás és a megértés teszi elviselhetővé, s paradox módon éppen a mulandóság az, amely ezek értékét kiemeli.
Sz. Z.:  A gyász mindig, mindenki számára megrendítő, úgy érezzük, azzal, akit elveszítünk, kiszakadt valami a szívünkből. Ez természetes velejárója az emberi közösségünkhöz tartozásunknak, hiszen az adott pillanatban valaki fizikailag eltávozik közülünk. Plébánosként gyakran tapasztalom a temetéseken, hogy a gyásznép tanácstalanul áll a halál előtt. Sokuk nem hiszi, hogy aki elment, azzal egyszer még találkozni fog. Kétségbeesésüknek éppen ez a reménytelenség a táptalaja. A gyászra gyógyír az isteni vigasz, mert az ember, bármennyire szeretne is vigasztalni, csak részvétet tud kifejezni. Az igazi vigaszt Isten adhatja, ő törli le a könnyeinket. S bár az emberi gyász valódi érzés, amely megmutatja igazi arcunkat és mély fájdalmunkat, idővel, ha nyitott a lelkünk, megkaphatjuk az Isten igazi vigaszát. Gyászunk egyre halványul, s félelmünk az elmúlástól kisebbedik. Tudatosul bennünk, hogy aki eltávozott, az már odaát van, s Isten örök szeretetében részesül.

9-10. Hol van a lelkünk halálunk és feltámadásunk között? Miként kell elképzelnünk a feltámadást?
K. Gy.: Feltámadást csak kevés vallás képzel el. A teológusok arra figyelmeztetnek, hogy a keresztény feltámadást sem úgy kell képzelni, hogy utána a földi élet folytatódik valamilyen formában. Az Istennel való egyesülést ígéri a keresztény tanítás, ez pedig, ha jól belegondolunk, mindenképp a megszokott önálló lét megszűnését jelenti vagy jelentheti. Mindez a modern tudomány számára is elfogadható, hiszen pontosan ezt jelenti az egyén halála és a biológiai körforgás.
Sz. Z.: Keresztény hitünk szerint halálunkkal kezdődik az Isten színről színre látása s egyben a számadásunk a cselekedeteinkről. Így már ebben a pillanatban az Úristen színe előtt állunk, és részesülhetünk az Isten örök éltető szeretetében. Hogy miként kell ezt elképzelnünk? Nem véletlen, hogy a feltámadás az egész újszövetségi Szentírás központi kérdése. Nagyon sokan gondolják a karácsonyt a keresztények legnagyobb ünnepének, pedig a húsvét az egész vallásos életünk legszentebb és legszemélyesebb kifejeződése. "Krisztus feltámadt" - így köszönünk húsvétkor egymásnak, s a válasz: "Valóban feltámadt." Mivel az értelmünk be van határolva, nem tudjuk, miképpen történik mindez, ám valóságossága mégis a lelkünkbe íródott, mert életünk legnagyobb kérdéseire a nagypéntektől húsvét vasárnapig, a keresztre feszítéstől a feltámadásig tartó események választ adnak. Nem természettudományi választ, hanem a hitbélit: halálunkkal nem ért véget minden, van feltámadás és örök élet.