Vigyázat, összeesküvés!

Ki hitte volna, hogy a nagyszülő megjelenése evolúciós találmány? Harmincezer évvel ezelőtt drámai változás következett be az emberiség történetében: az éghajlat kedvezőbbre fordulása, valamint a civilizációs fejlődés következtében egyre több ember érte meg az öregkort. Hatalmas lépés a modern emberré válás útján a háromgenerációs együttélés mint a megszerzett tudás átadásának színtere. Már nem kellett minden egyednek saját magának megtapasztalnia, mit kell tenni, ha villámlik, ha közelít a vad, hogy kell megőrölni a magot vagy éppen elvetni, hogy jövőre is legyen mit enni. Mindezen tudomány elsajátítása hosszú és fáradságos folyamat, amihez az apáknak sem idejük, sem türelmük nem volt. A nagyapák, nagyanyák azonban már rendelkeztek mindazzal a tudással, ami az életben maradáshoz kellett. Amit ők nem tudtak, azt nem is nagyon kellett tudni.
Nagyanyám már nem egészen úgy élt, ahogyan az ő édesanyja, de még úgy gyúrta a tésztát, úgy sikálta a teknőben a lepedőt, úgy csavarta bugyorba a gyerekét, mint dédanyám. És már bátrabb volt, kimerészkedett a faluból, feljött a fővárosba kicsit szolgálni - finomabb modort tanulni, ahogyan mesélte. Aztán hamar férjhez ment, jöttek a gyerekek - hetet szült, öt megmaradt -, éltek, kínlódtak, többé-kevésbé boldogultak. Nagyanyám mindnyájuknál erősebbnek és okosabbnak bizonyult. Négy vejéhez és egy menyéhez nemcsak hogy egy rossz szava nem volt soha, hanem őszintén szerette őket, mint ahogyan őnála gyengébb anyagból gyúrt, de kedves és melegszívű férjét is.
A férfiak nemigen vették észre, hogy nagyanyám irányítja az egész családot. A nők bezzeg igen, de egyik sem lázadt: mert a mamának mindig igaza volt. Erős tölgyfa, amelynek árnyékában lányai, menye menedékre leltek az élet megpróbáltatásai, de akár a férjeik elől is. Unokáit is erőteljesen irányította, akik azt sem bánták, hogy keze néha eljárt, mert soha nem igazságtalanul. Engem és öcsémet nevelt, s még egynéhány unokatestvéremet, mert sokáig együtt éltünk mindnyájan. Anyám dolgozott, esti iskolákba járt, csak este láttuk. Addigra gyerekek megebédelve, megvacsorázva, megmosakodva, másnapi ruha előkészítve. Lecke megírva, megtanulva, kikérdeznie soha nem kellett. Akkor eszembe sem jutott, hogy úgysem értett volna hozzá a négy elemijével.
A szememben mama mindent tudott. Ezt egyébként ma is így gondolom. Mert rendelkezett azzal a hihetetlen képességgel, hogy mindig tudta, mi a helyes. Belelátott az emberekbe, egy perc alatt felmérte, hogy kiben mi lakozik. Minden élethelyzetben pontosan tudta, mi a teendő. Ezt a következő generációkban már senki nem mondhatta el magáról. Azért azt szeretném hinni, hogy tanultam tőle valamennyit. Azt biztosan, hogy percek alatt szót értek bármely korú, nemű, rangú emberrel.
Külsőre amúgy a másik, apai nagyanyámra hasonlítok, akitől jó kedélyét is örököltem - de, sajnos, csodálatos főzőtudományát nem. Ő sokáig élt, addig, amikor volt már annyi eszem, hogy beszéltessem a múltról. Ekkor ismertem meg igazán a rég halott családtagok, felmenők sorsát is, az eddig néma fényképarcok így elevenedtek meg. Kamaszkoromban még nem érdeltek az egykori Etus nénik, Irénkék és Lajos bácsik dolgai, kissé untam a történeteket. Felnőtt asszony koromban már annál inkább, le is jegyeztem mindent, amit nagyanyám mesélt, az öregkor szabadságával már nem titkolva a korábban esetleg elhallgatott, kevésbé példamutató, de annál érdekesebb eseteket.
Az én kislányom az én anyámat nem ismerhette már, s apai nagymamáját is csak alig. Így hát az én feladatom volt mindenre megtanítani, amire lehetett. Nem tudományra, hiszen nálamnál többet tud mindenből. Tud integrálni és differenciálni, jobban tud angolul, jobban használja a számítógépet, és olyan könyveket olvas a munkájához, amelyeknek én még a címét sem értem. De vannak azért szép számmal dolgok, esetek, emlékek, dalok, receptek, amelyeket csak tőlem tudhat meg! És, hál' istennek, kíváncsi rájuk. Arra az időre pedig szorgalmasan készülök, amikor majd az unokáim kérdik: hogy is volt, mama

Szerelem
Elalvás előtt ő az utolsó gondolatom. Arcának minden vonása bennem él. Álmodozom, mi lesz egy év múlva, öt év múlva, tíz év múlva. Aztán leintem magam, minek így előrerohanni. Most az "először"-ök idejét éljük. Amikor először találkozott a tekintetünk. Amikor először simult össze az arcunk. És amikor a múlt héten egészen közelről szemügyre vett. Szemöldökét összeráncolva, homlokát felhőzve, alaposan megnézett. Lélegzetem is elakadt, istenem, ha nem tetszem neki... Aztán homloka kisimult, és szája szögletében megjelent egy kis félmosoly. Tudom, nincs már messze az az idő, mikor a teljes mosolyát is meglátom. Reggel az első gondolatom: ma találkozunk. Siettetném a napot, lassan jön el a délután. De már megyek is fel a lépcsőn, bekopogok az ajtón, s gyorsabban dobogó szívvel, összeszorult torokkal állok, míg megpillantom őt, álmaim hercegét: négyhetes unokámat, Ambrust.

A mami főztje
- Te nem tudsz jó tejberizst főzni. Azt csak a mama tud - mondta fitymálóan kamasz fiam. Én meg leforrázva magyaráztam, hogy a nagymama is csak rizst, cukrot meg tejet rak az ételbe, akárcsak jómagam. Sőt, én néha mazsolát is, amit a mama rendre kihagy belőle. A pimasz kölyök ennek ellenére félretolta a tányért. S akkor - amint épp készültem epeömlést kapni - eszembe jutott a sárgarépa-főzelék. Alig akad gyerek, aki megeszi. Nekem ellenben a kedvencem volt, mivel a nagyapám elmagyarázta, hogy a répától kiválóan tudok majd fütyülni. Mami pedig úgy elvarázsolta a főzeléket, hogy az anyámé a nyomába se érhetett. Később próbáltam magam is: ugyanúgy répát, cukrot meg tejet tettem bele, a dinsztelés után pici lisztet - mégse lett olyan. Ki tudja, talán a gyermekkor zamata hiányzott belőle?! Régóta sejtem: létezik egy titkos "összeesküvés", amely az unokák és a nagyszülők közt szövődik. Mivel titkos, nehéz leírni, miben is áll. Ám megéreztem a levegőben minden délután, amikor a műszak végén feltrappoltam a mamához, hogy hazavigyem a gyerkőcöt az anyósomtól. Hadvezérként soroltam az utasításokat ("Vedd a kabátot! Húzd már a csizmád!"), ők meg néztek rám, mint akik álmot látnak. Épp a harminckettedik játszmánál tartottak a Ki nevet a végén?-ben, s az én betoppanásom láthatóan zavarta a parti békés menetét. Később jöttek a vég nélküli kártyacsaták, majd a nagymama olvasni is megtanította az ötévest, csak úgy, játékból.
Miközben toporogtam az előszobában, azzal vigasztaltam magam: annak idején én is egy húron pendültem Mamival. Képes voltam órákon át bámulni, mint vagdossa a cérnametéltet. És ötévesen is szánakoztam anyámon, akinek csak arra futotta az idejéből, hogy bolti tésztát hajítson a forró vízbe. Olyan ez, mintha a nagyi meg a kicsi összekacsintana az ember - a komoly, robotoló felnőtt - háta mögött. Az öregedő már tudja, a cseperedő pedig még tudja, mi a fontos. Mi, középen állók pedig megint kimaradunk valami jóból...

Kéz a kézben a világhálón
Hogy a csemete a legjobb csali, arra már a számítástechnika népszerűsítői is rájöttek. A néhány éve meghirdetett unoka-nagyszülő informatikai verseny ugyanis olyan népszerűvé vált, hogy most ősszel már a hetediket rendezi meg a fővárosban az Informatikai Érdekegyeztető Fórum november 26-án. A rendezvény célja, hogy a számítógéphez szoktassa a nagyszülőket, akik az unoka kedvéért szívesebben géphez telepednek. Az ötven évnél idősebbeknek csupán nyolc százaléka ismeri a világháló rejtelmeit. A korosak magányát, elszigeteltségét pedig enyhítené az internetezés. Idén először a vidéki városokban is szörfözhettek a nagyik a világhálón, a versengésre miskolci és kecskeméti helyszínt is választottak. A szellemi erőpróbára olyan párosokat várnak, amelyben a nagyszülő legalább ötvenéves, az unoka pedig nem idősebb tizennégynél. A kapott kérdéseket az interneten szörfölve válaszolják meg az egymással versengő unoka-nagyszülő párosok. Az eddigi versenyeken a legfiatalabb csemete négyesztendős volt, a legkorosabb nagyi pedig nyolcvankét éves. Többnyire a nagymamák veszik a bátorságot, hogy benevezzenek, az unokák közül pedig a kisfiúk vannak többen. Akit érdekel e családi játék, máris megteheti az első lépéseket az informatika világában, ugyanis csak a világhálón, az Inforum weboldalán lehet nevezni.

Meseországban
Vajon miért ideális a nagyszülők és az unokák viszonya? A lélekbúvárok szerint az anyák és a nagyik ösztönösen vetélkednek a csemete szeretetéért. Ez a családi háromszög jellegzetes esete, amit a gyerekek többnyire ki is használnak - például ha a nagymama szoknyájához menekülnek az anya fakanala elől. (Egy vizsgálat szerint az esetek nyolcvan százalékában az első unoka a nagy kedvenc, még akkor is, ha az ország távoli csücskében lakik.) A hozzáértők szerint persze nem jó, ha a nebuló kétféle szabályrendszerhez szokik. Mégis, a nagyszülő háza az a paradicsom, ahol mindent szabad. A szerencsések számára a nagymama mesés-varázsos világa amolyan menedékféle lesz a hétköznapok elől. Krúdy Gyula például szorosabban kötődött nagyanyjához, mint  édesanyjához. Az írót lelki rokonság fűzte Radics Máriához, a szabadságharc markotányosnőjéhez, akitől az álomfejtés és tenyérjóslás tudományát is örökölte. Egy novellája szerint Krúdy mint "negyvenéves pesti fiatalember, ha rossz fát tett a tűzre, szokás szerint a nagyanyjához menekült, aki olyan kicsi volt, mint egy borsószem, és nem nagyobb házban lakott, mint a makkdisznó házikója a Bakonyerdő kellős közepén..." Ez a meseország sokszor csak akkor omlik össze, ha a nagyszülő meghal; s akkor végképp felnőtté válik az elárvult unoka.