Gyilkosság a cisztercieknél

Edward Farraby vagyok, a házitanító, aki mellesleg szerelmes Barbarába - mást nem tud mondani. Hogy miről? Hát Mister Jefferson haláláról, akit párnával fojtottak meg az éjjel, és aki az ifjú Barbara agg, ám gazdag férje volt. Szemben velem tizenéves "újságírók" hada üldögél, és próbálják kinyerni belőlem a szükséges információkat. Az "újságírók" igazából cserkészek, akik ezt a fajta beszélgetős-nyomozós játékot afféle kommunikációs gyakorlatként teljesítik a pécsi ciszterci gimnázium folyosóján: magam ellenben újságíró vagyok, aki a cserkészekről szeretne többet tudni, miközben időnként nem felejtek el - játékbeli szerepem szerint - jelentőségteljesen Barbarára nézni.
Az itt felsorakozott mintegy negyven cserkész már túlesett néhány válogató hétvégén: őket jelölte ki arra a cserkészszövetség, hogy a dél-dunántúli régióból képviseljék Magyarországot a világtalálkozón, vagyis a dzsemborin. Addig azonban még jó pár felkészítőn túl kell esniük: néptáncot és népdalokat sajátítanak el, tanulmányozzák Magyarország történelmét, legalább minimális szinten hasznosítható angolnyelv-tudást szereznek. Dzsemborit négyévente egyszer tartanak, itt aztán összegyűlik a huszonnyolcmillió tagot számláló mozgalom színe-java. Egy cserkésznek ez életre szóló élmény. Nem csoda, ha hajlandóak érte keményen megdolgozni, ami nemcsak tanulásból áll. A részvételi díj fejenként kétszázötvenezer forint, amiből ötvenezret a gyerekeknek maguknak kell befizetniük, a maradékot pedig úgy kell összeszedni szponzoroktól.
- Bocsánat, most nagyon sok dolgom van, tehát kérem, fogják rövidre - nyögi unottan a vezérigazgató, míg a négy kiscserkész egyik lábáról a másikra áll.
- A nekünk nyújtott támogatást leírhatja az adóalapból - próbálkozik egyikük, mire a vezérigazgató bátorítólag bólint, hogy ez így érdekes. Több érv azonban nem jut a csapat eszébe, így a vezérigazgató hamarosan elkergeti őket, majd felteszi a kérdést a tanteremben ülő negyven cserkésznek, vajon mit rontottak el. A vezérigazgató persze nem vezérigazgató, hanem Huszár András őrsvezető, aki egy hasonló szponzorkeresésen már túl van: négy éve részt vett a thaiföldi dzsemborin, ahol majdnem kétszer ennyi volt a részvételi díj. A másodszorra próbálkozó négyfős csapat már összeszedettebb: az ismét Huszár András domborításában megjelenő boltvezetőtől sikerül kicsikarni fejenként ötezer forintot plusz egy karton vécépapírt, ami valószínűleg jól jön majd Essexben.
A tábor szigorú napirend szerint zajlik: reggel tornával, majd zászlófelvonással és imával indítunk. Ezek közül a tornától féltettem a legjobban öreg csontjaimat, de első nap túléltem, a második nap pedig elmaradt, mert a gyerekek sokáig nyomoztak a gyilkos után. A táncolásból viszont felmentést kértem, mert mindig is a táncházak réme voltam. Így biztos fedezékből figyelhettem az előbb még nagyszájú, most azonban igencsak megszeppent kiskamaszokat, amint kezüket a lányok lapockájára tapasztva topognak mereven.
Persze ez csak a felkészülés kezdete, úgyhogy a tánc lesz még jobb is. A gyilkos mindenesetre meglett, amit vehetünk biztató jelnek. És ha erre lettek volna kíváncsiak: nem, nem én voltam az.