Velünk történt

A szóvivő szóvivője
A firkász kötekedő fajta. Mindig akkor bukkan fel szaglászva, ha éppen pocsékul mennek a dolgok. Ezért óvakodik lapunk tudósítója a vidéki mentőállomás közelébe, éppen akkor, mikor elbocsátásoktól, a betegszállítás átszervezéséről szóló hírek kapnak szárnyra. Udvariasan bebocsátást kér, ám a helyi parancsnok az ég felé mutat, s rutinosan elküldi a kíváncsiskodót - egészen az országos központig.
Olyan ez, mint szomjan halni a forrás vize mellett, mereng költőien kollégánk. Pont azzal az emberrel állok szemközt, akitől kérdezhetnék, ő meg válaszolna. Az egész nem volna több cirka harminc percnél. Ehelyett kulloghatok haza...
Délután kézbe a telefont, munkatársunk a szóvivőt tárcsázza. A kagylót néhány perc után egy csilingelő női hang veszi fel, mint kiderül, a szóvivő szóvivője. Nem tudja adni a főnökét, már elment.
Másnap: riporter bepötyögi a szóvivő számát, majd vár. Kedves női hangot hall, aki megint nem tudja adni... Ellenben drótpostán feltétlenül várják, mire is volnánk kíváncsiak. Gyors levélírás, küldés, majd feszült várakozás. A szerkesztő ugyanis sürget.
Harmadnap: a szóvivő száma kicseng, de nem veszik fel. Ellenben a szerkesztő már türelmetlenkedik.
Negyednap: a szóvivő üzeni, hogy válaszol a kérdéseinkre. Csak nem most... A szerkesztő tombol.
Ötödnap maga a szóvivő veszi fel a kagylót, s kerek, jólfésült mondatokban bizonygatja, miért igen jó ez az átszervezés. Csakhogy mi nem erre vagyunk kíváncsiak. Hanem arra, hogy itt lenn, a "magyar valóságban" hogyan hozzák-viszik a pácienseket. Szóvivő haragvón leteszi. Szerkesztő elégedetlen: életszagú, helyszíni anyagot akar. Csakazértis. Tudósítónk ötletesen arra kéri őt, vesse latba tekintélyét, s írjon néhány sürgető sort a szóvivőnek.
Hatodik nap: felsült riporterünk dörgedelmes levelet kap a szóvivőtől. Ezek után, hogy ez a hogyishívják - ez volna a mi kiváló szerkesztőnk - ilyen tiszteletlen hangon kioktatta őt, igazán nem várhatjuk, hogy továbbra is olyan önfeláldozóan segítsen, mint eddig...
Palágyi Edit

Újságpapír
Több mint másfél évtizede, hogy írásaimat, többnyire verseket és jegyzeteket, közölni kezdték a lapok. Igencsak növelte egy magamfajta fiatalember önbizalmát, ha nyomtatásban találkozhatott nevével és irományaival.
Abban az időben, pályafutásom kezdetén történt, hogy egy napon az áruházban remek, hatelemes, vízhatlan, csupa-csoda elemlámpára figyeltem fel. Az idő tájt - s még sokáig - aktív és lelkes barlangász voltam, nem csoda hát, hogy egykettőre belopta magát szívembe a világítóeszköz. Egyszeriben abbahagytam a nézelődést, hazaszaladtam némi pluszpénzért, majd gyorsan vissza a boltba. Azt a lámpát kérem! - mutattam a kiszemelt portékára, és már láttam is, amint hihetetlenül erős és tartós fényű új lámpámmal haladok valamelyik barlang járataiban, s miközben társaim karbidlámpáikkal bajlódnak, én csak gyönyörködöm a "fölösleges paradicsomban", ahogy találóan nevezte a cseppkővilágot egy szenvedélyes barlangkutató elődöm.
Az eladó készségesen leemelte a lámpát, a pultra tette, átvette a pénzt, majd hozzálátott a csomagoláshoz. Mivel nem állt rendelkezésre a maihoz fogható csomagolóanyag-választék, mindenki abba pakolt, amihez hozzájutott innen-onnan. Mikor észrevettem, hogy az eladó a - legalábbis általam - jól ismert hetilap egyik oldalába készül belecsavarni szerzeményemet, valamilyen kellemetlen bizsergés futott végig rajtam. Kíváncsiságomtól hajtva, alig pár lépés után már ki is bontottam a csomagot. A bizsergés baljóslata bekövetkezett: begöngyölték a frissen vásárolt elemlámpát a verseimbe.
Megrázó élmény volt, depresszió kerített hatalmába, s évekig nem írtam ezután - mondhatnám, de hazudnék. Kiderült: hogy a hibásan nyomtatott papír ne egyenesen a szemétdombon végezze, efféle felhasználását találták praktikusnak. Persze nem esett jól a történet, de legalább korán megtanultam: a betűk útjai kifürkészhetetlenek. Ha jobban meggondoljuk, ezerféle dologra fel lehet majd használni pont ezt az újságot is - persze miután végigolvasták minden oldalát...
Király Farkas

Próbára bocsátva
Meghitt pillanataimban rendszerint közelebb hajolok kissé a Tisztelt Olvasóhoz. Ilyenkor csendben szeretnék vele valami olyasmit közölni, amihez a körülöttünk nyüzsgő világnak semmi köze sincsen. Most is akad ilyen bizalmas témám. Halkan súgom tehát: az új esztendő kilencedik napján letelik a büntetésem. Egy év próbára (vigyázat: nem próbaidőre!) bocsátott ugyanis 2006 januárjában a független magyar bíróság. A próbára bocsátás a "nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének" legenyhébb büntetése. A tisztelt bíróság enyhítő körülményként vette számításba büntetlen előéletem, valamint kiskorú gyermekét nevelő atyai mivoltom.
A nagy nyilvánosságot természetesen a Szabad Föld hasábjai jelentették. A mai világban - amikor a közvélekedés szerint jogrendünk a tolvajokat, csalókat, hazugokat és naplopókat védi - az önérzetükben megsértett riportalanyok már nem sajtópert indítanak a lap vagy annak kiadója ellen, hanem személyiségi jogi eljárást X. Y. újságíróval szemben. Magam is ez utóbbiba keveredtem, minthogy a t. bíróság szerint nem ismertem fel helyesen a sajtótörvénynek az újságírót a közérdekű információ közreadására kötelező, valamint a személyiségi jogok sértését tilalmazó jogszabálya közötti, napnál is világosabb különbséget.
Nem volt hétköznapi élmény az ítélethirdetés. Álltam a bírói pulpitussal szemben, miközben zuhogtak reám a feddő szavak. Önt a bíróság bűnösnek találta! Mintha villám csapkodott volna körülöttem. A fejem búbjától a sarkamig belém nyilallott egy különös, sem azelőtt, sem azóta nem tapasztalt érzés. Ilyen is lehet tehát. Százszor és ezerszer átrágtam magam az ítélet indoklásán, de mindahányszor ugyanarra a következtetésre jutottam. Írásomból csak és kizárólag a felperest hátrányosan feltüntető elemeket ragadták ki, az őt előnyös színben láttató részekről tudomást sem vettek.
Idővel túltettem magam életem első bírósági meghurcoltatásán. Harcedzetté váltam, s nyíltan és bátran hirdetem a nagy nyilvánosság előtt: bárha engem ért volna a legnagyobb igazságtalanság e hazában.
T. Dögei Imre

Lopják a feleségem
A hidak még a Dunában hevertek a bombázások után, amikor környezetvédelmi konferenciára hívtak Újvidékre. Velem tartott a feleségem is. A kétszázezres nagyvárosba érve keresni kezdtük a kis utcát, ahol a professzorok házában a tanácskozást tartották. Már egy órája bolyongtunk s kérdezgettünk boldog-boldogtalant, de csak annyit értünk el, hogy visszajutottunk a központba.
Megálltam egy nagyáruház előtt, csak úgy az út szélén, mert a parkolóban nem volt hely. Kiszállva a kocsiból egy idős férfit szólítottam meg. Szerb volt, s nagyon segítőkésznek mutatkozott. Heves gesztikulálások közepette vezetett az első sarokig, mindenfelé mutogatva, aztán elköszönt. Én meg némi kétségekkel a szívemben fordultam vissza az autóhoz.
S ekkor mit látok? Éppen nyitja az ajtót egy bőrdzsekis alak, és ugrik be a volán mögé, riadtan forgolódó feleségem mellé. Ugrottam ám én is, s mielőtt még eltűnt volna autómmal és asszonyommal, elkaptam a vállát.
Kiszállt azonnal, de csapott olyan ordítozást, hogy az ritkaság. Pedig már az első mondatából megértettem, az a baja, hogy a kocsim miatt nem tudott az autójával kijönni a parkolóból.
Igyekeztem gyorsan szabaddá tenni az útját, ő pedig öklét rázva elviharzott. Amerre ment, arrafelé indultunk mi is, mert ott még nem jártunk...
S két perc múlva ott álltunk a kicsi utcában, a professzorok háza előtt.
Dulai Sándor

Morzsák 
Az átkosban "i" betűt kellett a nevem után biggyeszteni, hogy megfeleljek a szocialista újságírás követelményeinek. Tényleg! A rendszerváltás után minden mindegy volt, és annak az ellenkezője is.
Húsz éve, amikor a Szabad Földhöz kerültem, megkérdeztem egy marhatartót, hányszor ellik a tehén egy évben. Úgy nézett rám, mint egy borjúra.
Riportermagnóm már ezeréves. Büszkeségem! Egyszer Katona Kálmán is megszerelte a Nagy Árvíz idején, mikor miniszter volt. Legutóbb a veresegyházi polgármester. Nincs jobb az ezermester riportalanyoknál!
Első számítógépemet annak idején Rohadéknak hívtam, püföltem a tetejét, és visszasírtam az öreg Continental írógépemet.
Rengeteg autót fogyasztottam az idők során. Köztük egy Ladát, amit a cigányok mindig meg akartak tőlem venni. Lovat is kínáltak érte, de nem mertem rá felülni.
Hosszú úton, vezetés közben zsömlét és foggal feltépett zacskós tejet szoktam enni, desszertnek Túró Rudit. Utána fogat is mosok. Minden autóm morzsa- és romhalmaz.
Nyolc éve leröpültem a síkos útról egy nyálkás nyírségi szántásra. A vetésen végigkorcsolyázva karcolás nélkül megálltam a szántóföld végén, ahol egy férfi döbbenten megkérdezte: "Honnét tetszett jönni?" Fentről, mutattam, mire keresztet vetett.
Százéves nénik titka, hogy naponta házi pálinkát isznak. De csak módjával. Reggeltől estig mintegy fél litert. A jó szerkesztőé pedig, hogy megjelenjen a cikk, mielőtt eltemetnék.
Az ember úgy ad le krimit, hogy vele ilyen sose történhet. Aztán mégis...
A semmi ágán ülök. Szó szerint. Alattam egy villás szarvú szürkemarha bika döfködi a trágyát.
Jobb ma egy NVT-s veréb, mint holnap egy háztáji túzok.
Mindig csak mentem az ÉLET után, hogy megírjam. A magaméra alig maradt időm.
Folytatnám, de az egy flekket huszonegy karakterrel túlléptem.
Keresztény Gabriella

Helyesbített arcképek
Nem könnyű szakma a miénk... Időnként közelharcot vívunk azért (is), hogy interjúalanyainkat lefényképezhessük. Sokan elsőre elutasítanak bennünket: majd ők adnak magukról fotót. Mi pedig biztosak vagyunk abban, ilyenkor egészen fiatal korukig "nyúlnak vissza". Pedig néha sokkal jobban járnának partnereink, ha megengednék a beszélgetés közbeni fotózást, a digitális technika révén a végén még azt is kiválaszthatnák, melyik kockát szeretnék viszontlátni az újságban.
Évekkel ezelőtt egy tűzrőlpattant szöszi színésznő - akivel mintha szaladni látszana az idő, de még mindig fiatalos lendülettel dolgozik, mint egy pályakezdő esztergályos - mosolygós arcképét tette címlapra egy vidéki hetilap. Első látásra nem volt vele semmi gond, mégis nagy felháborodás lett belőle. A művésznő ugyanis, aprócska tokáját meglátva, telefon után nyúlt, és ordenáré szavak kíséretében küldte el melegebb éghajlatra a fénykép készítőjét - jelen esetben e sorok íróját -, bírósági perrel fenyegetőzött, s arra kötelezte az újságot, hogy következő számában helyesbítsen. Ez meg is történt, nagy valószínűséggel a magyar sajtó történetében először, mivel kép helyesbítéséről előtte még nem hallottam. Talán mondanom sem kell, a retusált fotó mellett megjelent egy cikkecske, melyben megmagyaráztam, miért közöljük újból a híresség arcképét...
A következő eset főszereplője már nem lesz névtelen, ő maga jogosított fel arra, hogy mindent úgy osszak meg az olvasókkal, miként az megtörtént. Máthé Erzsiről a Nemzet Színészeiről szóló könyvemhez készítettünk portrét a kollégámmal. Róla tudni kell, nem szívesen áll a kamera elé, de kitartó unszolásomra megtette. A fotózást követően a kész anyagot meg kellett mutatnom neki. Fogtam a laptopot, kinyitottam a képnézőt, és együtt lapoztuk végig a sorozatot. Mindegyik szűk képkivágással készült, pimaszul közelre fókuszált a fotós, a művésznő hajából alig látszott valami. Nem kellett sokáig várnom a kritikára, Máthé Erzsi kifakadt:
 - Hogy merészelték "levágni" a fejem tetejét? Hát ezért mentem el fodrászhoz? Ezért festettem be a hajamat?
Próbáltam menteni a menthetőt, de alulmaradtam a csatában. Elővettük a pár hónappal előbb készített fényképeket, melyeken Máthé Erzsi nyári kalapban látható. Noha ott nincs "levágva" a feje, frizurája azon sem látható, a kalap mindent eltakar.
Szóval nem könnyű szakma a miénk...
Borzák Tibor

Rendelés a vonaton
Nemrégiben, amikor szerkesztőségi értekezletről utaztam Budapestről Debrecenbe, többen hívtak telefonon, mint valaha. Az egyik ismerősöm, aki évek óta fájdalmas nyaki gerinc- és lumbágós sérvvel küszködik, fél órán át kérdezgetett. Tudta, hogy másfél éve túlestem egy komoly idegsebészeti műtéten, ezért feltételezte, minden kérdésére megnyugtató választ tudok adni. A mögöttem lévő megpróbáltatások eredményeként néhány orvosi kifejezésre is szert tettem, melyeket az is pontosan ért, aki hasonló kórsággal küszködik. A diskurzus végén még azt is megbeszéltem bajba jutott sorstársammal, hogy a kezelőorvosomat mikor és hol éri el. Megnyugvással töltött el, hogy ismét segíthettem valakin. Csakhogy az elhangzott párbeszédnek fültanúja volt a vonaton mellettem ülő, 50 év körüli férfi is, aki nem sokat tépelődött azon, hogy megszólítson vagy sem. "Csókolom, doktornő, elnézést kérek, de ha nem zavarom, nekem is lenne pár kérdésem, mert évek óta kínlódok a sérves gerincemmel. A feleségemnek meg már sorra roppannak össze a csigolyái. Ha meg tetszene mondani, hogy hol kereshetjük fel a doktornőt, igen hálásak lennénk..." - így a köpcös, bajszos férfi, aki ezután nyomban féltucatnyi kérdést tett fel. Jézus Isten! - gondoltam magamban, legalább engedne szóhoz jutni. Negyedóra is eltelt, mire elmondhattam, hogy nem orvos vagyok, hanem újságíró. Útitársam mintha nem akarta volna tudomásul venni e puszta tényt, így tovább faggatott betegsége orvoslásáról. Végül megadtam neki is a reumatológusom telefonszámát azzal, hogy bátran hivatkozzon rám. Ettől szemlátomást megnyugodott...
Balogh Mária

Újságírónő a volánnál
Hosszúra nyúlt nap után igyekeztem haza. Drága párom kitárt garázskapuval próbálta siettetni érkezésem. Arról az apróságról azonban megfeledkezett, hogy előző nap a fal mellé tornyoztuk fel üres üvegeinket. Hát igen... Az éktelen csörömpölést követő néma csendet jól ismert hang törte meg: "Hallom, Szívecském, megérkeztél!". Pedig higgyék el, nem vagyok rossz sofőr. Sőt! Néhanapján azonban akadnak a fentihez hasonló, megmagyarázhatatlan tévedéseim. Indítottam például kitartóan, újra és újra a járó motort, kerültem járdaszigetet ellentétes oldaláról és sikítottam a vészes gyorsasággal közeledő elágazásnál, hogy "Nem jó a fék!", miközben lábam görcsösen a kuplungot taposta. Mentségemre szolgáljon, hogy mindezt tanulókoromban tettem. Végül két hét alatt (!) meglett a jogsi, én pedig a kezdők magabiztosságával feszítettem a volán mögött.
Tizenkét éves autóvezetői pályafutásom alatt csaltam már mosolyt a rideg hatósági ábrázatra, mikor a gyorshajtás miatti büntetésről áfás számlát kértem, hoztam frászt a böhöm nagy hókotró sofőrjére, mikor hirtelen keresztbe álltam előtte a nyílegyenes és kihalt úton. Az egyirányú utcában csak azért haladtam forgalommal szemben, mert előző nap még nem volt kint a behajtani tilos tábla. És hiába mormoltam a jeges úton folyamatosan, hogy "Fékezni tilos!", mikor az első adandó alkalommal beletapostam a pedálba. Rá kellett jönnöm arra is, ha én összehúzom magam, attól az autó semmivel sem lesz kisebb. A zebra szélén álló gyalogosokra időnként jól ráijesztettem, az agresszív sávváltókat véletlenül se engedtem be, és ha előzni próbáltak - pláne nők -, akkor végképp elkapott a harctéri idegesség. A kezem is könnyen lendült közismert jelekre, mígnem egyszer üldözőbe vettek miatta. Újabban viszont másként fest a helyzet. A hátsó szélvédőmön felirat virít: "Baba a fedélzeten!".
Kemény Krisztina

Színház rőtvörösben
Nagy napra virradt Ivanovo lakossága: nem kisebb intézmény, mint a világhíres Moszkvai Nagyszínház balettkara tisztelte meg őket egy balettelőadással. Az esemény lázba hozta a fővárostól keletre, a Volgán túl fekvő nyolcvanezres iparvárost, különösen is a hölgyeket. Az ünnepi előadásra meghívást kapott az a háromfős magyar újságíró-küldöttség is, amely - egy tanulmányút keretében - éppen akkor töltött ott néhány napot. S amelynek e sorok írója is tagja volt.
1987-ben jártunk akkor, és a küszöbön álló nagy rendszerváltozás első szelei már ott, a vidéki városban is fújdogálni kezdtek. Ennek egyik első jeleként például a szállodánkban az egyes szinteken szolgálatot teljesítő gyezsurnajából (szobaasszonyból) etázsmenedzser (az emelet menedzsere) lett. (Ehhez képest a szobánk feslett ajtajában úgy lógott-lötyögött az ócska zár, hogy oda csak az nem tört be, aki nem akart.) Azonban még sok minden a régi rendre, bevett szokásra emlékeztetett. Mint például a sorban állás. (A narancs meg a banán tipikusan olyan árucikk volt, amelyet gyakran egyórás sorállással lehetett csak megvásárolni.) Az előadás napján, délutáni kószálásom során nekem is föltűnt, milyen sokan várakoznak türelmesen a város főterén egy kis bodega előtt. És mind csupa nő. Kiderült, hogy hajfestékért állnak sorba.
Eljött a nagy nap estéje, a színházi előadás kezdete. Két férfi kollégám, akik kiválóan tudtak oroszul, könnyedén kimagyarázták magukat, és messzire kerülték a balettelőadást. Én meg, aki csak makogtam a nyelvet, ott maradtam a színházi belépővel a kezemben. (Azzal vigasztaltam magam, hogy így legalább megmentem a vengerszkaja gruppa becsületét.) Amikor aztán - néhány helyi elöljáró kíséretében - benyitottam a városi színház nagytermébe, feledhetetlen látvány fogadott: az egész terem rőtvörösben virított a frissen festett női hajaktól. Merthogy csak ezt az egy színt lehetett kapni a bodegában...
Valló László

Férfias csipkés kombinék
Számomra már alig vannak titkok a karácsonyfa alatt. Évről évre majdnem minden csomag tartalmát előre ismerem, mert közreműködök a beszerzésükben. Nem túlzás, de én vagyok a család Jézuskája, pontosabban angyalkája. Szülőfalumban élő anyám és húgom gyakran megkér, hogy az ő nevükben is vegyek ajándékokat a család többi tagjának, mert a fővárosban nagyobb a választék. Így már otthonosan mozgok még a női ruhákat árusító üzletekben is, méretben, színben és anyagban is eltalálom az ajándékozott ízlését. Szóval mindent rám lehet bízni, még az egészen kényes dolgokat is.
Ezért is gondolhatta húgom, hogy meglephetnénk anyánkat néhány kombinéval. A környéken ugyanis sehol sem lehet kapni, azt mondják, hiánycikk. Érdekes és izgalmas kihívásnak találtam az ötletet, hiszen már szinte mindent vettem - de efféle női huncutságot még nem. De mekkora legyen? Kérdeztem húgomat, aki máris hozott egy féltve őrzött példányt a szekrényből. Mivel nem volt rajta méret, azt tanácsolta, mérjem magamhoz, főleg a derekamnál, mert az a kényes pont. Ott kell passzolnia, sőt kicsit lazának lennie.
Másnap bátortalanul közeledtem egy fehérneműbolt felé. Közben eszembe jutott Pierre Richard, amikor a Félénk vagyok, de hódítani akarok című filmben két gatyót kért. Velem olyasmi nem fordulhat elő, nem lesz semmi gond, nyugtattam magam, majd az eladóhoz fordultam:
- Csókolom, kombinét szeretnék venni.
- Az kiment a divatból, nem is áruljuk. Viszont vannak nagyon szexi trikóink, body-ink. Megmutassam?
Ez a jelenet még nagyon sokszor lejátszódott, miközben bebizonyosodott, hogy a kombiné tényleg hiánycikk. Volt, aki azt javasolta, menjek el a nagy kirakodóvásárokba, ahol erdélyi asszonyok néhanapján árulnak kombinét is. Elmentem az ország egyik legnagyobb piacára, az érdire, de ott minden árus csak rázta a fejét érdeklődésemre. Lázas nyomozásba kezdtem, és nagy nehezen találtam egy boltot, ahol gondolnak a vidéki nénikre is, így árusítanak például fejkendőt és otthonkát is. Ezért örömömben szinte rávetettem magam a kombinékínálatra.
- Milyen méretben kell? - kérdezte az eladónő.
- Mutasson többet is, mert magamhoz kell mérnem!
Miközben a fehérneműt mustrálgattam, megjelent a boltos kolléganője. Furcsán nézett rám, végigmért tetőtől talpig, majd összesúgtak. Már attól féltem, hogy megkérdi, miért próbálgatom magamhoz az XL-es méreteket, amikor nekem az M-es is jó lenne. Olyan helyzetbe kerültem volna, mint Bodrogi Gyula abban a kabaréjelenetben, amikor óvszert akar venni, és Hernádi Judit hangosan üvölti, hogy szerinte az úrnak elég lenne a legkisebb méret is. Ehelyett azt mondták, hogy fehérneműt nem szokás próbálni, legfeljebb kicserélik, ha nem áll jól. Amikor végre kiválasztottam két szép darabot, megállapították, hogy jó ízlésem van. A múltkor ilyent vett egy pocakos úr is, aki esténként a közeli transzvesztita bárban énekel. Zavarba jöttem, amit ők is észrevettek, és megkérdezték: kinek lesz a kombiné?
- Magamnak! Ez lesz az angyalkaruhám karácsonykor - válaszoltam, majd a győztesekre jellemző elégedett mosollyal távoztam az értékes zsákmánnyal.
Pethes József