Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Nekem ne mondja senki, hogy a pénz nem boldogít! Reggeltől késő délutánig "rohadok" egy irodában. Korán kelek, mert harminc kilométert kell buszoznom a munkahelyemig - általában állva, akkora a tömeg. Mire hazaérek, zúg a fejem a folyamatos telefoncsörgéstől, az utazástól, vibrál a szemem a számítógéptől. Mindezt azért kell elviselnem, hogy annyi pénzt vigyek haza, amiből jóformán csak éhen halni lehet. Még anyáméknál élek, de külön kasszán. Osztozunk a rezsin és a konyhapénzen. Mire kifizetem a rám eső részt és a bérletet (amit a munkáltatóm, egy smucig kis magánvállalkozó, még véletlenül sem térít meg), alig marad valami.
Bezzeg a bátyámék! Van egy jól menő pizzériájuk, azt se tudják, hová tegyék a pénzüket. A sógornőmnek nem kell dolgoznia, egész nap sorozatokat és katalógusokat néz. Bármit megvehet, ami megtetszik bennük. Én viszont egész nap dolgozom, csak a kínaiban vásárolhatok. Ha egy normálisabb darabot szeretnék, több hónapig kell rá gyűjtögetnem. Számomra még egy rozzant kis autó is elérhetetlen, nemhogy egy saját lakás. Nekik persze házuk is van; igaz, hogy régi, de, bár kissé ízléstelenül, azt is felújították. Minden hónapban több százezret költenek valamire: plazmatévé, infraszauna, bőrgarnitúra. Nekem a karácsony is mindig fejfájdító: nem nézhetem önfeledten a kirakatokat, állandóan számolok.
Nem tudom, mások hogy csinálják, nyilván nem egyedül én keresek ilyen keveset, de én képtelen vagyok így élni. Anyám azzal bosszant, hogy fogjak magamnak egy gazdag pasast, akkor megoldódik minden. Néha arra gondolok, hogy tényleg el kéne adnom magam egy ilyennek. Mert ami most van, az annyira igazságtalan!
Üdvözlettel:
Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!
Az nem lenne igazságtalan?! Egyáltalán - ha találna is hozzá partnert - hogyan gondolná? Hazudna neki egy életen át? Úgy tenne, mint egy szerető feleség, talán még gyereket is szülne neki? Nagy színészi alakítás kellene hozzá! Tudja, vannak rigolyák, amelyeket még attól is nehezen viselünk el, akit szeretünk. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megutálna egy ilyen módon fogott társat. Vagy megegyeznének a feltételekről? Vállalná azt a kiszolgáltatottságot, hogy valakinek a tulajdonává válik? Az lenne ám az élet! Megaláztatások sorával, önbecsülésének sárba tiprásával. Akármelyik utat választaná, előbb-utóbb nem látna maga körül mást, csak boldog, szabad szerelmespárokat. Akkor már sógornőjében sem az idegesítené, hogyan szórja a pénzt, sokkal inkább az, mennyire szeretik egymást az Ön bátyjával. Ugye, Ön sem gondolta komolyan ezt a felvetést?
Persze értem, hogy el van keseredve. Annak is helyt lehet adni, hogy ez így igazságtalan. De az élet már csak ilyen. Ráadásul minden viszonyítás kérdése. Önnek van hol laknia, van munkahelye, sokan Önt is irigyelhetik emiatt. Kesergés helyett nézzen inkább körül a munkaerőpiacon. Ha másfajta tevékenység örömmel töltené el, még ha a fizetése nem is nagyobb, már megérné váltani. Persze az lenne az igazi hepiend, ha egymásba szeretnének egy pasival, akiről utóbb kiderül, hogy dúsgazdag. De a borítékot nézve úgy látom, nem Hollywoodból írt...
Üdvözlettel: