Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Szeretetteljes légkörben, az átlagosnál jobb anyagi körülmények között neveltük egyetlen lányunkat. Mikor húszéves lett, mégis úgy döntött, hogy külföldön próbál szerencsét. Vérzett a szívem, mégsem tartóztattam. Néhány hónapra indult, végül majdnem egy évtized lett belőle. Közbejött ugyanis a szerelem. Képzelje el, hogy az én imádott gyermekem, akivel mindig mindent megbeszéltünk, egyszer csak telefonál Amerikából, hogy anya, holnap férjhez megyek. Nem részletezem, menynyire kétségbe voltam esve. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a férfi magyar; igaz, akkor már régóta kint dolgozott, és nem is szándékozott hazajönni. Hosszú, gyötrelmes évek következtek. A lányom hivatalos papírjai lejártak, nem látogathatott haza, mert nem engedték volna vissza a férjéhez. Egyre jobban kínozta a honvágy, vagyonokat költöttünk telefonra. Valamit javított a helyzeten, mikor megszületett a kisfia, de csak átmenetileg.
Végül addig beszélt a férjének, míg sikerült rávennie, költözzenek haza. Boldogságunkat tetézte, hogy ekkor már útban volt a második unokánk. Vettünk nekik egy szép lakást. Odaköltöztek, de a spórolt pénzük szép lassan elfogyott, a vejem pedig nem talált elég jól fizető munkát. A férjem keres annyit, hogy segíthetnénk őket, de a vejem nem akarja. Inkább fogja magát, és hónapokra visszamegy Amerikába, ahogy ő mondja, pénzt csinálni. A gyerekek imádják, amikor itthon van, állandóan a nyakán lógnak, de ha visszamegy, teljesen összezavarodnak. A kisebbik bepisil, a nagyobbik a halált emlegeti. A lányom látszólag jól viseli a szalmaözvegységet, de félek, a külön töltött hónapok alatt egyszer csak felbukkan valamelyiküknél valaki. Ön szerint működhet így egy házasság, élhet így egy család?
Üdvözlettel:
D. Gézáné

Kedves D. Gézáné!
Kezdjük a házassággal, és, kérem, ne lepődjön meg! Igen, szerintem működhet így. Soha nem venném ugyanis a bátorságot, hogy számomra furcsának tűnő szokások vagy idegen értékrend miatt ítéljem el valakinek a kapcsolatát. E téren is tudomásul kell venni, hogy sokfélék vagyunk. Ami az egyiknek elfogadható, másnak már a gondolatától is végigfut a hideg a hátán. Egy szempont viszont nagyon lényeges: a pár két tagja egyformán gondolkodjon róla. Mert ha az egyik szabadelvű, a másik konzervatív, akkor biztos megkeserítik egymás életét. A lányáéknál az adott helyzetet a kényszer szülte, de remélhetőleg tudják, mit tesznek, így nem veszélyeztetik a házasságukat.
A gyerekekre vonatkozólag azonban sokkal szigorúbban fogalmazok. Velük nem szabadna megtenni - főleg ilyen kicsi korban - ezt az eltűnősdit. Ők még nem elég érettek ahhoz, hogy észérvekkel meg lehessen nekik magyarázni a helyzetet. Nem írta, hogy veje miből "csinál pénzt" Amerikában, de biztosan itthon is találna munkát. Arra kéne őt buzdítani, hogy legalább átmenetileg, amíg a gyerekek kicsik, próbálkozzon valamivel itthon. Ha Önöknek olyan jól megy, ne adománnyal, hanem kölcsönnel segítsék őket. Azt a vő is biztosan jobb szívvel fogadja, és később majd törlesztheti. Anyagilag bizonyára rosszabbul járnak, de a gyerekek lelkivilága pénzre nem váltható. Nekik többet ér az apjuk jelenléte nyújtotta biztonság, mint bármi, ami megvásárolható.
Üdvözlettel: