Testhezálló betegséget vegyenek

Órák óta bolyongok Egercsehi utcáin, a középkorúak közt, akiket megszólítok, szinte mindről kiderül, hogy rokkant. A férfiakat akkor százalékolták le, amikor bezárt a bánya, a nőket meg amikor megszűnt a varroda. Visszautat nemigen látnak.
- Főnök, én már nem bírom, elmennék inkább - így jelentette be Lengyel Andrásné a kórház mosodájában, egy szennyesválogatással eltelt műszak után, hogy rokkantnyugdíjba menne. Baj volt az idegeivel, a szívével, a gerincével, előfordult, hogy mentőautóval vitték el a pecsétes ágyneműk halma mellől, és hónapokig volt táppénzen. Harmincöt év szolgálati idő után, ötvenöt évesen nyilvánították 67 százalékos rokkanttá, 45 ezer forintot kap havonta. Mindezt séta közben meséli, Egercsehi bányatelepén épp a hajdani szénkiadó mellett ballagunk el. A sápadt, kék szemű asszonyt a férje támogatja. Andrásnak tavaly, hatvanévesen sikerült nyugdíjba mennie. Jószerivel 1990 óta, mióta becsukták a bányát, csak segélyen és közmunkán tengődött - megnyugvás, hogy most minden hónapban biztos pénzt hoz a postás.
A rokkantnyugdíj rendszerét hamarosan szigorítják, nyugdíj helyett rehabilitációs járadékot ítélnek meg. S akit lehet, visszavezetnek a munka világába. Állítólag minden nyolcadik rokkantnak esélye van rá, hogy két-három éven belül állásra leljen. Az érintettek máshogy látják.
- Menjen dolgozni a fiatal, kinőttem én már a bohóckodásból - legyint az ötvenes ózdi férfi, aki épp buszra vár Egercsehiben. A nevét titkolja, ám azt elmeséli, milyen hosszasan küzdött azért, hogy korengedménnyel nyugdíjba mehessen. Vonatvezető volt hajdan, ám amikor Tatabányáról a messzi Nyíregyházára akarták helyezni, megmakacsolta magát. Munkamegtagadásért kis híján lapátra tették, végül a szakszervezet védte meg.
- Először arra gondoltam, megpróbálkozom a rokkantságival. Meszes a gerincem, csigolyaproblémáim vannak, a vállamat egy platinadarab fogja össze egy vasúti baleset miatt: össze akartam kapcsolni két vagont, de az egyik meglódult, s mivel a kesztyűm beakadt, majdnem leszakította a karom. A bal kezemmel máig nem tudom megfogni a jobb fülem - magyarázza, s persze mutatja is, hogy nem megy. Az orvos szakértői bizottság előtt mindez kevésnek bizonyult, azt mondták, könnyű fizikai munkát azért vállalhat. Egy ózdi orvos megsúgta a vasutasnak, százezer forintért olyan diagnózist gyárt neki, hogy biztos lesz a nyugdíja. A lista a gerincproblémától a súlyos lúdtalpon át az idegbetegségig terjedt, de ez utóbbin úgy megsértődött a páciens, hogy egy fillért sem perkált.
- Inkább eladnám a betegségeimet, nemhogy én vegyek! - morgott a vasutas, de tovább küzdött, így végül ötvenegy évesen korengedményes nyugdíjjal mondott búcsút a munkaerőpiacnak.
Az ezerhatszáz lelkes Egercsehiben minden hatodik ember rokkantnyugdíjas vagy megváltozott munkaképességű. A rokkantként nyugdíjba vonulók közül - köztük a férfiak, az egykori bányászok vannak többségben - száztizenketten már betöltötték a nyugdíjkorhatárt, kilencvenöten azonban még nem. A megváltozott munkaképességűek - az úgynevezett ötvenszázalékosok - ötvenhatan vannak, ebből harmincnyolcan nők. Mindezt a polgármestertől, Tóth Andrásnétól tudom meg. Amikor bezárt a szénbánya, akit lehetett - a vájatokban dolgozókat legfőképp -, korkedvezményes nyugdíjba küldtek vagy leszázalékoltak. Az asszonyok néhány évvel később követték e példát, amikor egymás után került lakat a bánya egykori fürdőjében berendezett műanyagüzemre meg a varrodára.
Azokról a megváltozott munkaképességűekről, akiknek nincs munkahelyük, a rehabilitációs szakvéleményt a polgármesteri hivatalba küldi a bizottság, azzal a kérdéssel, tud-e a falu elfoglaltságot ajánlani számukra. Persze nem tud. Ilyen cég legközelebb Egerben működik, oda busszal jó félóra az út, ám nemigen vállalják a bejárást.
A pék a kocsmában szentségel: kölcsönadott valakinek tüzelőre, s az illető most levegőnek nézi. Az ötvenesztendős férfi - a nevét ő sem íratná újságba - két évtizede küzd különféle kórokkal, bajokkal. Előbb az orra folyt, aztán köhögött, végül asztmás lett. Mindez huszonnyolc esztendős korában kezdődött, s hosszas kivizsgálás után a tüdőklinikán kiderítették, hogy a pék allergiás. Nem másra, mint a lisztre.
Hiába értett hát a kenyérsütéshez, hiába imádta a szakmáját, az orvosok azt tanácsolták, tizenöt év után fordítson hátat a kemencének. Le is akarták százalékolni, de akkor még ellenállt. Így került a helyi műanyagüzembe, ahol először csak a nagy zaj volt számára kellemetlen. Aztán egyre gyakrabban bágyadtság, fejfájás tört rá, s úgy kóválygott, mintha spicces volna.
- Mennyit iszik maga, ember? - kérdezte az orvos, amikor a máját megvizsgálta. A pék nem győzött magyarázkodni, és csak jó sokára derült ki, toxikus májbetegségét az a vegyi anyag okozta, amit a gyárban használtak. A ragasztók és hígítók alapanyagának gőze, amit belélegeztek, sok helybeli máját tönkrevágta.
A pék - közel a negyvenhez - fertőzött kullancstól még egy Lyme-kórt is összeszedett az erdőn, ahová szabad idejében faszenet égetni járt. Ízületi gyulladás járult az addigi bajaihoz, így 1996-ban már nem tiltakozott, hagyta, hogy két évre 67 százalékos rokkanttá nyilvánítsák.
Miután ez lejárt, arra gondolt, olyan helyre szegődik el, ahol vigyáznak rá - így lett műtőssegéd. Hat évet húzott le a kórházban, aztán előbb két, majd tavaly már három évre ítélték meg számára a rokkantnyugdíjat, havi 57 ezer forintot. Az orvosok elárulták, az elbírálás egyre szigorúbb lesz, őt például azért nem véglegesítik, mert még nincs benne a korban.
- Hova vezetnek vissza engem? Mit kezdenének egy ilyen emberrel? - mordul egyet a pék, mikor megkérdem, mit szólna ahhoz, ha visszavezetnék a munka világába. Majd elszántan kijelenti: ha nem hosszabbítják meg a rokkantságát, vesz egy uzit, vagyis egy gépfegyvert. Ijedt pillantásomat látva megnyugtat, hogy egyelőre odébb lesz az, három hosszú éve van még.

Pemzli álma
Ha valakiről, hát a pirospozsgás emberről nem gondoltam volna, hogy nyugdíjas. Azt meg főleg nem, hogy rokkant. Magam is zavarba jöttem, amikor a zsebéből előhúzta a jobb kezét, és mutatta - három ujja hiányzott. A gép vágta le, több mint húsz éve. Három évig táppénzen volt, aztán leszázalékoltatta magát.
Pemzli felesége is rokkantnyugdíjas: évtizedekig hordta ki esőben-fagyban az újságokat, leveleket, mígnem megharapta a kutya. A seb nem gyógyult, csúnya sipoly lett belőle, és az asszonyt leszázalékolták.
Mihez kezdjen egy szobafestő, akinek épp jobb kézzel kéne markolni a szerszámot? Pemzli - a faluban csak így hívják a barátságos férfit - feltalálta magát, vállalkozó lett, fél tucat legénnyel járta a környező falvakat, ő szervezte a munkát, a fiúk meg kifestettek minden lakást. Aztán lassacskán szegényedni kezdtek a környékbeliek, nem futja már mesterre, maguk pingálják a szobát, ahogy sikerül.
Pemzli tehát visszaadta az ipart, de mivel nem lusta, tohonya ember ő, napszámba gyakran elszegődik. Vállal csempézést, falazást, eljár még a szőlőbe is. A szüretelésről éppen rossz emlékei vannak, tavaly tucatnyi munkással kapkodta a fürtöket, amikor látta, hogy két rendőr várja őket a szőlőtábla egyik végénél, kettő meg a másiknál. Fülön csípték őket mint feketemunkásokat. Reggel 3500 forintért álltak be napszámba, s ehelyett fizethettek fejenként tíz-tízezer forint büntetést. A faluban szerencsére senki nem jelentgeti fel a másikat. Egyik villanyt szerel, a másik vakol, a harmadik tetőt ácsol - jól néznének ki, ha számlát kéregetnének egymástól.
A szobafestőnek van egy álma. Építene egy cukrászdát a házuk mellé. A lánya cukrász, ő sütné az édességeket, Pemzli meg egy háromkerekű alkalmatosságra pattanna, és fagylaltoskocsijával járná a szomszéd falvakat. Pemzli elszánta magát, hogy megvalósítja az álmát. Attól, hogy leszázalékolt, nem fél a munkától.

Járadéktól a szolgáltatásig
Egyre nehezebb lesz a jövőben rokkantnyugdíjba "menekülni" a munkanélküliség elől - ahogy tették ezt eddig százezerszámra azok, akik nem jutottak álláshoz (mert nem tudtak, nem bírtak vagy nem is akartak elhelyezkedni). A tervek szerint az orvos szakértők ezentúl nem az egészségkárosodásra, hanem a még meglévő munkaképességre helyezik a hangsúlyt. A nyugellátást úgynevezett rehabilitációs járadék váltja fel, ezt azok kapják, akiknek a szakértők szerint esélyük van a munkába állásra. E járadékot három évig folyósítják - ha közben nem javul a páciens állapota, a munkaképessége csökkenése pedig legalább 67 százalékos, akkor ítélik csak meg a rokkantnyugdíjat.
Az uniós források támogatásával úgynevezett rehabilitációs szolgáltatásban részesülnek majd azok az emberek, akiknek munkaképtelensége csak átmeneti, és akik még találhatnak valamilyen állást. Mindez azt jelenti, hogy különféle képzésekre járhatnak, illetve támogatják az elhelyezkedésüket. A rokkanttá minősítést, a rehabilitációt és a munkavállalásra ösztönzést egy szervezet tartja majd kézben, mégpedig az Állami Foglalkoztatási Szolgálat. A rehabilitációs szolgáltatásokat több év alatt építik ki. A hivatalos becslések szerint hatvan-hetvenezer olyan rokkant él hazánkban, akik sikerrel állíthatók újra munkába.