Versenyfutás az idővel

Imádta a napfényt. Vakációk idején élvezettel süttette magát a Holt-Körös partján. Karjait tenyérrel az égnek fordítva órákig képes volt hanyatt feküdni. Olykor megfordult, kikapcsolta bikinije pántját. Elvégre hogy is nézne ki a hátán éktelenkedő fehér csík. Falra hányt borsónak bizonyult szülei gyakori figyelmeztetése: baj lesz az állhatatos napozásból. Nem is értette, miről beszélnek, miért óvják őt annyira. Hiszen barátnői irigykedéssel vegyes csodálattal dicsérték csokoládészínűre sült testét. Buzogánybarnasága, nádszál termete imponált a körötte legyeskedő fiúknak.
Röpültek az évek, szárnyaltak az évtizedek. Fiatal egyetemi oktató volt már, amikor férjhez ment. Pár évvel fiatalabb, végzős hallgatója vette feleségül. Majd' minden változott körülötte, de a napimádat maradt. "Az olasz tengerpart, az igen!" - ismételgette a barátok, kollégák körében zajló, ki hol nyaralt témájú csevejeken.
Rimini fövenyén egyszer csak szokatlan dolgot észlelt. Mik lehetnek ezek a vörös pörsenések rajtam? - fordult az ernyőkből, törülközőkből összetákolt árnyék védelmében olvasó férjéhez. Alighanem a természet jelzett valamit. Ettől kezdve minden nyáron megjelentek a hívatlan vendégek: karjai külső felületét és a dekoltázs tájékát kedvelték leginkább a csöppnyi vörös ördögök. Hiába, a napfény sem a régi már! - panaszolták egymásnak az érett asszonykák.
"Pattanás lehet ez a vádlimon?" - kérdezte olyan választ sem váró stílusban. Pár nap múlva megmutatta bőrgyógyászának a furunkulussá türemkedő, sárgásfehér hegyű valamit. Kenőcsöt írt fel, de párja szerint az semmit sem ért. Ismerős sebésznél kötöttek ki végül, aki mélyen kimetszette a kelésnek tűnő képződményt.
Pozitív lett a szövettan eredménye. Kiderült, a bőrrák, a melanoma egy speciális változata volt a különös pattanás. Budapesttől Debrecenig járták a klinikákat, a jobbnál jobb hírű onkológusokat. "No de, asszonyom, ön a szerencse lánya! - kiáltott fel egyikük. - A rák egyik legveszélyesebb változatát úszta meg." Nem derült fel, inkább megrettent a tudós szavaitól. Sírva jött ki a rendelőből. Kemoterápiára nem volt szükség, sorra-rendre negatív eredményt mutattak az ellenőrző vizsgálatok.
Valami azonban véglegesen megromlott. Ha utazást, nyaralást, házfelújítást terveztek, keserű mosollyal mindig hozzáfűzte: "Ha megérem!" Megcsapta a rák szele, s többé nem tudott szabadulni tőle.
Hat év telt el az eset óta, amikor testén az anyajegyek egyike növekedni kezdett. Páni félelem, a szokásos sebész, metszés, szövettani minta a labornak. "Három hét múlva derül ki az eredmény, nyugodjon meg" - csitította a doktor.
Eltelt a három hét, el a negyedik is. Feszültsége fokozódott. Jó étvágya oda. Nagy sokára derült ki az eredmény, és nagy kő esett le a szívéről: a lelet negatív!

A patológusnak ez napi rutin, az érintettnek élet vagy halál. Miközben tart az idegőrlő bizonytalanság.
- Országosan kilencszáz kórboncnok kellene. Ötszáz még úgy-ahogy győzné, ám a létszámunk jelenleg mindössze százötven fő - sorolja a sokatmondó statisztikát két vizsgálat között az osztályvezető főorvos. - Nálunk nincs hálapénz. Ki az a botor ember, aki a halál pontos okának diagnosztizálásáért fizetne?