Jogi esetek

Jogban járatlanok alapvető tévedése, hogy csak a tulajdonképpeni jogszabályt veszik figyelembe, annak érvényesítési formáit, vagyis az eljárási szabályokat nem. Pedig az ördög a részletekben van. Ennek tipikus esete a bizonyítási teher. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a törvény megszabja, bizonyos tényeket kinek kell bizonyítania, illetve ki fog rosszul járni, ha az adott tény nem nyer bizonyítást. Ezért nem érdemes elsiklani semmiféle dokumentációs apróság fölött: ami egy derűs hétköznapon csak felesleges adminisztrációnak tűnik, olykor komoly anyagi kártól menthetne meg minket.
Sok olvasónknak talán nem kell bemutatni az állatnevelési szerződést. Az integrátor kihelyez néhány ezer brojlercsirkét a nevelőhöz, szállítja a tápot, illetve a gyógyszert, a nevelő pedig gondozza a baromfit, majd a nevelési idő lejártával szépen visszaadja. Hát ez történt a mi esetünkben is: az egyszerűség kedvéért kihelyezésre került tízezer csirke, amelyek azonban ahelyett, hogy szépen növekedtek volna, csúnyán lebetegedtek, és sok elhullott belőlük. A dolognak az lett a vége, hogy a nevelő nyolcezer-ötszáz állatot adott le, azok is soványak voltak, ráadásul nagyobb részük emberi fogyasztásra alkalmatlan. A kár tehát adott; az volt a kérdés, hogy az integrátor behajthatja-e a nevelőn vagy sem.
Kettejük között olyan szerződés állt fenn, amely szerint az állatok az integrátor tulajdonában maradnak, és az állományban a kihelyezés időtartama alatt beállott kárt a nevelő viseli. A jogalkalmazási gyakorlat az ilyet vállalkozási típusú állatnevelési szerződésnek hívja. Azt hamar megállapította a bíróság, hogy akármit is írtak a szerződésbe, a tulajdonos viseli azt a kárt, amelynek megtérítésére mást nem lehet kötelezni, és ezért a kárveszély viselését sem lehet szerződéssel a nevelőre tukmálni. Akkor hogy legyen? Bizonyítsa szépen a megrendelő, hogy a nevelő hibájából betegedtek meg az állatok. Ez természetesen képtelenség, hiszen a kórság kiütött, ez ellen védekezni nem lehet.
Ha másképpen közelítjük meg a dolgot, igaz ugyan, hogy az állatok az integrátor tulajdonában voltak, de mégiscsak a nevelő gondozására, őrizetére voltak bízva. Akkor viszont a nevelőnek kell bizonyítania, hogy mindent elkövetett az állatok gyógyszerezése, vitaminozása során. Sőt, létezik egy harmadik megközelítési mód is, amely abból indul ki, hogy ez egy vállalkozási szerződés, amelyben a csirkék mint megkezdett, de be nem fejezett művek szerepeltek. Az ilyenek esetében pedig a szerződés lehetetlenné válására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Nem untatom önöket a további jogi okfejtéssel: végül ez a megoldás is a nevelőnek juttatja a bizonyítási teher kétes örömét.
Ekkor aztán előkerültek a kellemetlen kérdések. Hol az ólnapló? Nincs ólnapló. Hol van dokumentálva, hogy melyik nap hány állat pusztult el? Sehol. Hol van leírva, hogy milyen vakcinát alkalmaztak, hol van az állatorvosi pecsét? Nincs ilyen. (Nem is lehetett: a nevelő, szakszerűtlenül, saját maga adta be a gyógyszert az állatoknak.) A kárt végül a nevelőnek kellett megtérítenie. A dologban az az érdekes, hogy a bizonyítási teher sokkal súlyosabb is tud lenni: jelen esetben elég lett volna betartani a kötelező adminisztrációs szabályokat ahhoz, hogy a kárt legalábbis fele-fele arányban kelljen megosztaniuk.