Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Érdeklődve olvastam két héttel ezelőtt az aggódó nagymama történetét. Valóban nem könnyű megszeretni egy teljesen idegen gyereket. Ezért, ha megengedik, megosztom saját tapasztalataimat Önökkel. Két fiam közül az idősebbnek már két gyereke volt, de a fiatalabbik sokáig válogatott, majd egyszer csak bejelentette, hogy nősül. Egy elvált kolléganőjét vette el, két kicsi gyermekkel, akik akkoriban négy-, illetve háromévesek voltak. A családunkban nem történt még ilyen, az ösztöneimre voltam utalva, hogyan fogadjam a két kapott unokám. A kicsik riadtak voltak, először néninek, majd óvó néninek szólítottak. De hamar eljött az ideje annak is, hogy mama lettem. Különösebb módszerem nem volt, csak éppen szeretettel közeledtem feléjük, amit észre is vettek.
Amikor a vér szerinti unokámat szülte a menyem, a nagyobbakról azt mondta: "Rád bízom őket, mert szeretnek." Nálam voltak két hétig, az édesapjuk is innen vitte őket láthatásra, ide is hozta vissza őket. Jól érezték magukat a hatalmas kertben, sok játékkal, hintával. Azt főztem, amit szerettek. Remekül összeszoktak a másik két unokámmal. Én nem tettem különbséget köztük, aki rossz volt, arra rászóltam. Amikor elmentek, üres lett a kert, de utána már mindig együtt teltek a nyári meg a téli vakációk. Kirimánkodták, hogy nálam nyaralhassanak. Így nőttek fel, mentem a ballagásukra, szurkoltam a felvételik, a vizsgák idején. Mindenben egyformák voltak számomra a "saját" unokáimmal. Ezek a gyerekek ma 23 és 22 évesek. Gyakran jönnek ma is, elhozzák a választottjukat bemutatni, jönnek disznótorra, ünnepre, és csak úgy is. Ma is emlegetik azokat a nagy játszásokat. "Mama, te igazi mamánk voltál" - mondta az egyik nemrég. Én pedig úgy érzem, ezekkel a kapott unokáimmal én gazdagodtam, lélekben.
Szeretettel:
Egy alföldi nagyi

Kedves Alföldi Nagyi!
Szinte szóról szóra közlöm levelét. Emberségtől, melegségtől sugárzó szavai önmagukért beszélnek, nincs is mit hozzátenni. Meggyőződésem, hogy ha valaki szeretetet ad, azt vissza is kapja. (Legalábbis majdnem mindig.) Kezdjük mi, ne várjunk a másikra! Lám, Ön sem tett semmi különöset, csak megnyitotta otthonát és szívét az addig idegen kicsik előtt.
Persze ez nem is olyan kevés. Számos ember van, aki csak a saját vérét szereti, más már nem fér bele a körbe. Idegenkedve, gyanakvással tekintenek mindenkire, aki nem a saját "alomban" született, legyen az felnőtt vagy gyermek. Bizonyosan ők a szegényebbek. Én egyébként bízom a két héttel ezelőtti "aggódó nagymama" belátásában is, hiszen már maga az, hogy tanácsot kért, azt jelzi: megérett benne a változtatás szándéka.
A mai világban sajnos nem ritkák a kesze-kusza családi kötelékek, s még a fent említetteknél jóval bonyolultabbak is vannak. S azokkal is meg kell bírkózniuk a családtagoknak, mert a gyerekeket fel kell nevelni, a házaspároknak támogatniuk kell egymást, tervezni kell és célokat kitűzni - egyszóval élni kell az életet. A tapasztalatlan fiataloknak, a szorongó és eltévedt gyerekeknek, az olykor elbotló, de felálló esendőknek csakúgy, mint a mindenben szabályosan cselekvőknek, pótolhatatlan segítség lehet ebben egy Önhöz hasonló, szerető és kősziklaként támaszt nyújtó nagyi.
Szeretettel: