Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Két évvel ezelőttig én voltam a legboldogabb anya és nagyanya a világon. Férjemmel szeretetben és békében neveltük fel három gyermekünket. Már mindnyájan családosok, nagyobbik lányomtól három, kisebbik lányomtól két unokám van, ők is szépen élnek. Gondom a fiam helyzetével van, amit ugyan ő keresett magának, engem mégis bánt. Fiam harmincéves koráig otthon volt, már féltünk, hogy nem akar nősülni, de egyre csak válogatott. Ugyan mivégre, mikor egy nálánál három évvel idősebb, gyerekes, elvált asszonyt vett el végül! Nagyon el voltunk keseredve a férjemmel, de lenyeltük a véleményünket, amikor láttuk, hogy boldogok.
Amúgy a menyemre nem mondhatok rosszat, dolgos, okos, jó háziasszony, s velünk is kedves, tisztelettudó. És jó anya - bár talán túl jó. Megmagyarázom: az előző házasságából van egy hétéves fia, aki igen értelmes, jó tanuló, de a menyem nagyon elkényezteti. Amit a gyerek megkíván, azt azonnal megveszi neki, s mindig ő az első. A fiam megszerette a kisfiút, pedig az édesapa biztosan ellene hangolja a gyereket, mert amikor hazajön a láthatásról, nem lehet vele bírni. Igyekszünk úgy bánni vele, mint a többi unokánkkal, karácsonykor például ugyanolyan értékű ajándékot kap ő is, de hát persze nem tudjuk ugyanúgy szeretni. A saját unokáimra nyugodtan rászólok, ha csintalankodnak, de őrá nem mernék, mert nem akarom megbántani a menyemet sem. Most meg azért aggódom, mert a fiaméknál született egy kislány, akire nagyon féltékeny a bátyja. Állandóan magának követeli a szülők figyelmét, múltkor meg azt mondta: nem is szereti a kishúgát. Mi lesz, ha bántani fogja? Azt gondolom, nem vezet jóra a családok keveredése...
Üdvözlettel:
Egy aggódó nagymama

Kedves aggódó nagymama!
Találóan választotta a jeligét, úgy vélem, egy kissé tényleg túlaggódja magát. Bizonyára a szeretet vezeti. De hadd kérdezzem meg csendesen: nem juttathatna egy kis szeretetet annak a mostohaunokának is? Ön méltányosan gondolkodik, ezt abból is látom, hogy bár nem örült fia választásának, elismeri menye jó tulajdonságait. Tekintetbe veszi az ő érzéseit is - ez mindenképpen elismerendő. Mégis van egy olyan érzésem, hogy, mert szereti a fiát, el akarja fogadni annak feleségét, még ha nem is örült a választásának. S mivel tőle nem akar idegenkedni, mintha kicsit átvinné ellenérzését a kisfiúra. Mert mindaz, amit vele kapcsolatban leírt, majdnem minden olyan gyerekre jellemzőek, akinek elváltak a szülei.
Gondolja meg, ez a kisgyerek két-három év leforgása alatt átélte azt, hogy szülei házassága felborult, elvesztette régi otthonát, új papát kapott, kistestvére született. Kinek ne lenne sok ez? S talán az is érthető, hogy szorong: most, az új gyerek jöttével nem kerül-e hátrébb anyja és mostohaapja szeretetében? De ez minden nagyobbik testvérre jellemző, aztán az idő elsimítja ezeket a féltékeny-ellenséges érzéseket is. Egyébként az a tapasztalatom, hogy az Önökhöz hasonló mostohanagyszülők akkor fogadják el végképp a hozott unokát is, amikor az már a testvére révén vér szerint is kapcsolódik a családhoz. Meglátja, itt sem lesz másképpen.
Azt meg, ugye, nem gondolja komolyan, hogy ha egy fiatalasszony egyedül marad a gyerekével, többé ne gondoljon teljes családra? Képzelje el, hogy ha az egyik lánya járna így...
Üdvözlettel: