Nőies nőért bomlik a férfi

Nagy, kihúzott, mandulavágású szemek, sápadt arc, telt, piros ajkak, hosszú ujjú, finom kéz, homlokba hulló fürtök - a fotón egy férfimodell. Első pillantásra, sőt, másodikra is, akár egy gyönyörű nőnek vélhetnénk. Ám a képen látott szépség férfiember, aki megtestesíti korunk férfiideálját. Egy parfümöt reklámoz.
A nemzetközi magazin belső oldalain interjú egy sikeres üzletasszonnyal. A középkorú, hátrafésült hajú nő elegáns nadrágkosztümöt visel, hozzá fehér ingblúzt. A nőiességnek csak fekete tűsarkú cipőjével tesz engedményt - alighanem csak azért, hogy magasabbnak látsszék.
Ha az ország bármelyik középiskolájának lépcsőházában megállva a lezúduló diákseregnek csak a lábát néznénk, meg nem mondanánk, ki melyik nemhez tartozik: kivétel nélkül csak farmernadrágokat láthatnánk lefelé sorjázni.
Amúgy a fiatalurak sem a lányokat nézegetik, hanem azt, hogy a barátjuk milyen márkát visel. Mert manapság aki ad magára, nem veszi fel akármely divatcég pólóját, pulóverét.
Ismeretes, hogy az állatvilágban a hímek a szebbek, ékes tollukkal, bundájukkal, agancsukkal, színeikkel bűvölik a nőstényt. Mégpedig azért, hogy az kiválaszthassa a legtökéletesebb utód nemzőjét.
Az ember esetében kissé bonyolultabb a párválasztás mikéntje. Ezért - legalábbis az utóbbi néhány évszázadban - még a királyok is úgy néznek ki, mint a kishivatalnokok, bankárok, írók, politikusok, végrehajtók és patikusok. Vagyis nagyjából egyformán: öltöny, ing, nyakkendő. Igaz, őszintébb korokban anyagi és társadalmi helyzetüket cseppet sem elmosva öltözködtek a férfiak is: díszes kelmék, drága ékszerek hirdették a gazdagságot. De még azok a díszruhák is férfiasak voltak. Ki merne femininnek nevezni egy drágaköves reneszánsz bársonytógát vagy egy párduckacagányos brokát díszmagyart?! A polgárosodás aztán elsodorta e fenséges ruhadarabokat is. És maradt a cicoma a nők joga és terepe.
Egészen mostanáig, vagyis az utóbbi, mondjuk, harminc-negyven évig. Mire megszoktuk a nők rövid haját és nadrág-pulóver viseletét, már jött is a viszontválasz, a hippikorszak. A kornak volt egy filozófiája is, amely a társadalomból, a beszabályozott életből való kivonulást hirdette, s mindenfajta férfitevékenységet elítélt, úgymint háborúzás, meggazdagodás, karrierépítés. Mégis a külsőségek keltették a legnagyobb megrökönyödést. Tanárok és rendőrök nézték ferde szemmel a fiúk hosszú haját, a lányok miniszoknyáját, a gyöngyöket, láncokat, színpompás, de szedett-vedett göncöket, virágkoszorúkat.
Most ismét eljönni látszik az androgün (hímnősnek ható) férfiak ideje. E kétneműnek látszó figurák lepik el a tévéadókat, a filmvásznakat, a koncertszínpadokat. Festett haj, kihúzott szemek, beesett mellkasú, vékonyka test, esetleg kisportoltabb változatban, de mindenképpen gondosan szőrtelenítve.
Az egyik nagy kozmetikai vállalat elnöke néhány éve megjósolta, hogy nemsokára a magyar férfiak ugyanannyit költenek magukra - ruhákra, ékszerre, hajfestékre, manikűrre, szőrtelenítőszerekre, szájfényre, testápolóra, szemránckrémre, bőrfrissítőre, parfümre és egyebekre -, mint a nők. Hát, errefelé tipegünk...
És mi, nők vajon kiket fogunk választani? Netán szép karriert befutott, határozott és magabiztos, nadrágkosztümös, sportautós barátnőnket?!

Pőrére vetkőzött lélekkel
Rossznyelvek szerint a nők nem is a férfiaknak öltöznek, hanem egymásnak. Azért vásárolnak újabbnál újabb göncöket, hogy a barátnőjükkel versenyezzenek. Ebben is lehet némi igazság, ám a helyzet sokkal bonyolultabb.
Súlyos döntésekre kényszerülünk, amint reggel szélesre tárjuk a szekrény ajtaját. Teszem azt, rohannánk a munkahelyünkre, ahová épp megfelelne a halványszürke kiskosztüm, szolid harisnyával, körömcipővel, hogy a főnök konzervatív ízlését is tiszteletben tartsuk. Igen ám, de ha ebédidőben összefutunk a barátnőnkkel, hogy megvitassuk az élet nagy dolgait, akkor nem állíthatunk oda ilyen ósdi göncben - inkább narancssárga felsőt kell húznunk, s hozzá a legújabb lila nadrágot, amire a turkálóban csaptunk le.
Mire mindezt átgondoltunk a szekrény előtt ácsorogva, valószínűleg már egy jókora kupac holmit húzkódtunk ki és dobtunk félre. Váratlanul eszünkbe jut, hogy délután illene végre benézni a konditerembe, amihez laza szabadidőruha dukál.
Igen ám, de hazafelé menet felugrunk drága anyósunkhoz - tehát megkopott fehér ingblúz és bokáig érő fekete szoknya az ildomos, nehogy azt higgye, túl sokat költünk divatozásra.
Aztán átvillan az agyunkon: legszívesebben valami mutatós, testhezálló cuccba bújnánk, hogy megforduljanak utánunk a férfiak. S már nyúlnánk is a vállfán lógó kedvenc ruhánk után, amikor belénk villan, hogy este hatkor fogadóórára kell mennünk, mert a gyerek pocsékul áll matekból.
Ez az a pillanat, mikor ijedten az órára nézünk, s rádöbbenünk, hogy megint elpiszmogtuk az időt. Épp csak egy percünk marad, hogy magunkra rántsunk egy kinyúlt pulcsit, és rohanvást beleugorjunk a farmerba.

Se selyem, se csipke, se necc
A vágy titokzatos tárgya. Hajdan hajba kaptak rajta a nők. A selyemharisnya sorsokat döntött el: akinek ez simult a lábára, az valódi hölgynek számított. A fekete, durva patentharisnyák után nagy fellélegzés volt ez a szebbik nem tagjai számára. Egy munkanélküli aszszonyt például feljelentettek Kanadában, mert segélyre szoruló munkásnő létére selyemharisnya feszült a vádliján. Ő pedig öntudatosan kijelentette, hogy nem fizeti vissza a segélyt, mert ehhez joga van. Minden nőt megillet a selyemharisnya - adta hírül a Nyugat című újság a tanulságot éppen hetven esztendeje.
Aztán jött a nagy áttörés, és 1948-ban már arról cikkeztek a lapok, hogy a nejlonharisnya hamarosan olcsó tömegcikké válhat. Tudós kémikusok ugyanis kikísérletezték, hogy kukoricacsutkából, zabkorpából és más mezőgazdasági hulladékokból is előállítható a hőn óhajtott ruhadarab alapanyaga. A gyárat a Niagara-vízesés mellé tervezték. Az 1950-es évektől a harisnyatartó bevonult a dolgozó nők kelléktárába, és a fiúk szeme felcsillant.
Mígnem - micsoda csapás a férfinem számára! - a beatkorszakkal divatba jött a harisnyanadrág. Volt is felzúdulás az urak körében, sokan a közelmúltig reménykedtek, hogy egyszer és mindenkorra eltűnik ez a kiábrándító ruhanemű. Sokan drukkoltak a combfixnek, ami a hetvenes évektől némi reménysugarat villantott fel a teremtés koronái előtt. Ám ez is eltűnt a süllyesztőben, aminek legfőképp az orvosok örültek. A januári zimankóban vékony nejlonban tipegő hölgyike második útja ugyanis a várójukba vezetett, s a diagnózis többnyire fölfázás vagy vesemedence-gyulladás volt.
A harisnyatörténelem újabb fejezetét immár csupa fekete betűvel írják. A divatdiktátorok ugyan mindent megtesznek azért, hogy a lányokat csipkébe, netán a reneszánszát élő neccharisnyába bujtassák, de az igazság az, hogy kevesen fogadnak szót. Hiszen alig valaki hord szoknyát. Egy 25-54 év közötti, átlagosnak mondható nő hetente kétszer sem szánja rá magát, hogy szoknyát húzzon. Egy évtizede még minden másnap szoknyában siettek munkába a nők, manapság azonban legjobb esetben is csak nadrágkosztümöt kapnak elő a szekrényből. Vagy beleugranak egy sima farmerba.
Előbb a szemfelszedők adták vissza az ipart, azok a nénikék, akik tíz-húsz forintért egy stoppolófával felszerelkezve megreparálták a tönkrement nejloncsodákat. Manapság már a harisnyagyárakat is elérte a vég. Szép lassan csődbe mennek, mivel tíz év alatt hetven százalékot esett a bevételük.
A férfiak búnak ereszthetik a fejüket, hiszen ha valaki hajlandó még nejlonharisnyát viselni, hát legfeljebb a negyven fölötti asszonyok. Akik már beletörődtek, hogy a pókhálóvékony darabon biztosan a legrosszabb pillanatban szalad fel a szem, tönkretéve a legelegánsabb viseletet is. Olyankor a régi trükkök - villámgyorsan megvarrni hajszállal, körömlakkot, ragasztót rácsöpögtetni - ritkán segítenek. Egy-egy balszerencsés napon két-három pár méregdrága harisnya is "elkophat". S ez legalább némi vigasz a halódó gyáraknak.

Így látjuk mi...
Szücs Gábor: - Ahogy korosodik az ember, úgy változik az ízlése a nők öltözködésével kapcsolatban is. Fiatalon nem számít, hogy mit visel a lány - csak az a néhány darab minél kevesebbet takarjon; aztán az évek számával egyenes arányban valahogy úgy gondoljuk, inkább vegyenek magukra minél többet... Már csak azért is visszasírjuk a fiatalságunkat, mert anno az a pár kis holmi ajándékba a kiszemelt lánynak mégiscsak kevesebbe került nekünk.
O. Horváth György: - A divat ne gyártson "tucatnőket", inkább a nők a divatot rafináltan felhasználva váljanak egyedivé. Kitartóan várom, hogy visszajöjjenek a hatvanas-hetvenes évek szűk szoknyás csinibabái...
Hardi Péter: - Egy nő öltözzön vonzóan, mutassa a legelőnyösebb formáját... azt majd mi, férfiak megmondjuk, hogy melyik testrésze az!
Csutor György: - Csak azt nem értem, hogy a 14 éves lányom miért kínozza magát órákon át a szőrtelenítéssel, ha a hosszú nadrágtól sohasem láthatjuk a lábát?!
Habik Csaba: - Nőies nőket szeretnék! A fenét akarnak a mai nők férfiasak lenni! A baj az, hogy mindent áthat a praktikus gondolkodás: felkapok egy farmert, és már indulok is...
Király Farkas: - Nincs különösebb elvárásom - azt azonban tudom, mi nem tetszik: a szélsőségek, például a lompos hippi darabokba bújt vagy a túlcicomázott-túlékszerezett nő; jobban kedvelem a szolidabb "európai" külcsínt.