Ha visszhangzik egy eltűnt élet

Úristen, pont olyan, mint az én drágaságom volt! - zokogott fel az asszony, amikor meglátta a kétéves, pufók, barna kislányt, aki hatalmas, sötét szemeivel félénken nézett rá. A gyámügyes elborult arccal hallgatta a síró Juditot, aki akadozva elmondta: tavaly meghalt egyetlen gyermeke, többet már nem szülhet, de csak úgy tud tovább élni, ha örökbe fogad egy kislányt.
A sors kezének tartja, hogy meglátta őt, aki megszólalásig hasonlít elveszített lányára. Minden ruhája, minden játéka megvan még, ott várja Ibikét; persze a nevét is megváltoztatná, újra lehetne egy kis Emeséje. A szakember nemet mondott, s megpróbálta megmagyarázni a szerencsétlen anyának, miért nem vezetne semmi jóra ez az örökbefogadás. Egy gyerek nem lehet egy másiknak a pótléka. Nagyon méltánytalan lenne Ibivel, ha Emesét keresné, szeretné benne az anyja, ha azt várná tőle, hogy ne önmaga legyen, hanem egy eltűnt élet visszhangja. Természetellenes és kudarcra ítélt szülő-gyermeki viszony lenne ez.
Judit alkudozott, kegyetlenséggel vádolta a gyámügyest, aztán sírva elment. Két év múlva tért vissza a csecsemőotthonba. Egy virgonc, szőke kisfiúval akadt össze a tekintetük. Mindketten elmosolyodtak.