Kinek mondjam el?

Családi körUjlaki Ágnes2007. 03. 09. péntek2007. 03. 09.
Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Hetvenegy éves, elvált asszony vagyok. Két éve lesz a nyáron, hogy a férjemmel elváltunk, de már négy éve elhagyott, és egy másik asszonyhoz költözött, a szomszéd városba. Előzőleg 35 évig éltünk együtt, szépen, békében. Férjem jó és rendes ember volt, bár súlyosan idegbeteg. Időnként kóros féltékenység uralkodott el rajta, rettenetes jeleneteket rendezett. Kétszer éltünk át ilyen válsághelyzetet, az első alkalommal kórházi terápiával hamar rendbe jött. Másodszorra azonban nem vetette alá magát kezelésnek, mert akkor ismerkedett meg azzal az özvegyasszonnyal, aki miatt aztán el is hagyott.
Azóta egyedül élek 36 ezer forintos nyugdíjamból, de a legnagyobb bajom, hogy a megaláztatást nem tudom feldolgozni. Mindig a becsületemre, az erkölcseimre voltam büszke, és most ebbe gázoltak bele. Az érzés a férjem iránt végképp elmúlt belőlem, mégsem tudok megnyugodni. Ezzel kelek, ezzel fekszem, örökké ezen jár az eszem. Két felnőtt fiam van, mindkettő nagyon elítéli az apját, de a kisebbik azért tartja vele a kapcsolatot. Ezt meg is értem. Igazából arra az asszonyra haragszom, aki elcsábította és ráadásul nem kezelteti.
Üdvözlettel:
Etelka

Kedves Etelka!
Levele csupa fájdalom és bánat, együtt is érzek Önnel. Valóban nehéz lehet egy jónak érzett, hosszú házasság után arra ébredni, hogy egyedül kell szembenézni az öregséggel. Ezt még csak tetézi az a gond, hogy nagyon kicsi nyugdíjból kell megélnie, nyilván szűkösen. Persze most csak a lelki bajokról tudunk beszélgetni, amikből, úgy látom, van bőven.
Menjünk sorban. Azt mondja, nagyon jó volt a házasságuk - ezt el kell fogadnom, hiszen csak ebből tudok kiindulni. Ha valóban így volt, akkor a férje hirtelen távozását részben a betegsége számlájára írhatjuk. Elhiszem, hogy megalázónak érezte ezt a cserbenhagyást, de négy év után már ne adja át magát ennek az érzésnek. Az Ön erkölcse, becsülete meg végképp nem sérült. Hogy nem ebben nevelkedett? Hát igen, egyre több a válás, mostanában már a házasságoknak a fele így végződik. De ebbe nem szabad belekeseredni, van élet a hűtlen férj után is! Még 71 évesen is. Gondoljon csak bele, ebben a korban már sok asszony él özvegyen, mégsem magukban rágódva, szomorkodva töltik napjaikat.
Tovább kell lépnie. Nem ír bővebben a családjáról: vannak-e testvérei, unokái, barátai, jó szomszédai, tartozik-e gyülekezetbe, klubba, valamilyen közösségbe? Szüksége lenne arra, hogy emberek közé menjen, mások problémáival is találkozzon, netán segíteni is tudna másokon, nem pénzzel, hanem figyelemmel, törődéssel. Csak ne egyedül, a négy fal között rágódjon a múlton. És családját se traktálja már sérelmeivel. Higgye el, nekik sem lehet könnyű a szomorú arcát nézni. Mélyen érző nőként, anyaként forduljon mások felé, felejtse el azt a két érdemtelen embert.
Vegyen egy nagy levegőt, és zárja le ezt a csúnya történetet. Lehet, hogy kissé cinikusan hangzik, de nem annak szánom, amikor azt mondom, nézze a dolog jó oldalát. A nem kezelt pszichiátriai betegség az idő múlásával egyre súlyosabbá válik. S ez a nem kis teher már nem az Ön vállára hárul majd...
Üdvözlettel:

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek