Vigye többre az a gyerek

Baradlay Kazimir mindhárom fiának a jövőjét megtervezte. A legnagyobb menjen diplomatának, a középsőt a hadseregbe, a legkisebbet a közigazgatásba szánta. Nemigen kérdezte meg erről a véleményüket - aztán meg a történelem és a mama jól megkavarta a sorsokat. De a Jókai ábrázolta alaphelyzet nagyon is valós volt. A régi korokban a gyermek sokszor befektetésnek nevelődött. Uralkodók, főúri családok, gazdagok, de még a középosztálybeliek is úgy sakkoztak gyermekeik sorsával, ahogy jónak látták. Más háborúzzon, de te, boldog Ausztria, csak házasodj! S valóban, a hagyományosan szapora Habsburgok keresztbe-kasul szőtték családi szálakkal Európát. Ferenc császár még a gyűlölt fenevadat, Bonapartét is lefegyverezte leánya kezével. Szegény Mária Lujza szó szerint a saját testével mentette meg hazáját egy hosszú háborútól.
Se szeri, se száma a történelmi példáknak. Jól jött a sok gyerek a politikai, hatalmi játszmákhoz. Olykor egész vagy fél országokat lehetett szerezni ily módon. (Kár, hogy az ilyen megoldások kimentek a divatból. Mondjuk, az iráni elnök fia elvehetné Bush egyik lányát...)
Ha háborút nem is nyertek, de birtokokat növeltek, vagyonokat egyesítettek gyermekeik révén a jó előre gondolkodó apák. Vagy éppen szereztek. Amikor az arisztokrácia még nagy tekintélynek örvendett, egy-egy elszegényedett, de ősi család fiát boldogan látta lánya kérőjéül a nagy vagyonú, de még igencsak friss pedigréjű gyáros. Mindenki jól járt. Egyik fél kifizette adósságait, a másik pedig bekerült a legfelső körökbe. Így hát a dzsentri, aki elkártyázta a birtokát, örült, ha jóképű fia felkeltette a csúnyácska gazdag lány figyelmét.
A gyermek egykor nemcsak örömöt és önfeledtséget hozott a szüleinek, hanem befektetési lehetőséget, sőt kötelességet. Ha nem is a tízgyermekes napszámos esetében, hiszen annak csak súlyos gondot hoztak az éhes szájak. De az a parasztcsalád, amelyiknek már volt némi földje, igyezett korlátozni a gyermekszaporulatot, nemritkán csak egy-két gyereket nevelt, nekik viszont határozottan ki volt jelölve az útjuk. A legnagyobb fiú lett a következő gazda, a nagyobb lányt igyekeztek jól férjhez adni, a kisebb lány maradt otthon a majd megöregedő szülőket ellátni, a kisebbik fiú benősülhetett egy másik nagygazda családjába, de ha jól fogott az esze, akár tanulhatott is. Ha kitanult papnak, ha karriert csinált hivatalnokként, jogászként, orvosként - húzta magával a rokonságot is, a saját gyermekein kívül az unokaöcsök útját is egyengethette.
Ugyanígy zajlott a menetrend a jobb iparosoknál. A felemelkedés azért általában többgenerációnyi időt vett igénybe, a szokásos ív: a gazda fia iparos lett, annak a fia hivatalnok, az ő fia pedig már diplomás. Ahol nem a pénz vagy a tulajdon öröklődött, ott az egyetlen jó befektetés a tanulás volt. Ezt a normális fejlődést a XX. század második felének erőszakos egyenlősítési törekvései, bár kezdetben megnyíltak a kapuk a feltörekvők előtt,  megtörték. Hiszen ahol a benzinkutas többet keresett, mint az egyetemi tanár, mi becsülete lehetett a tudásnak?!
Amikor az emberek gondoskodó államban élnek, azoknak is - viszonylag - megéri gyermeket nevelni, akik maguk, saját életükben nem tudnak előbbre jutni. Számos család él Magyarországon is, amelynek semmi más jövedelme nincs a családi pótlékon és az anyasági juttatásokon kívül, így gyakorlatilag a gyerekek tartják el szüleiket - nagyon alacsony szinten. Ez persze a szegénység szülte, sehova nem vezető zsákutca.
Mint ahogyan az is, ha ügyeskedésre, umbuldára, bulira nevelve próbálják jobb élet felé kormányozni utódaikat az emberek.
Aztán a dolgok végül lassan a helyükre kerülnek, így lesz érdemes ismét a tanulásba, a gyerek jövőjébe fektetni pénzt, figyelmet. És a szülők álmait.

Vágyálmok házi zsenineveldékből
Nem könnyű esténként, a kanapén elterülve a cseperedő utód majdan üstökösként felívelő pályájáról ábrándozni annak ismeretében, hogy a kimagaslóan intelligens szülők valószínűleg kevésbé intelligens gyermekeket nemzenek a "visszatérés az átlaghoz" genetikai szabály szerint. Annak a valószínűsége is meglehetősen kevés, hogy leánygyermekünk szexuális kisugárzása 150 fölötti intelligenciahányadossal párosul majd, mint például Sharon Stone amerikai színésznőé. Különösen, ha tudjuk, hogy a férfiak között sokkal több a szélsőség, a zseniális tehetség és a szellemileg elmaradott, míg a nők a nagy átlagot erősítik.
Ugyanakkor a nagy átlag népes táborában egy másik kutatási eredménnyel vigasztalhatja magát a szülő: a gyermekek általában képességeiket tekintve kicsit mindig túlszárnyalják átlagos őseiket. (Míg egyszer csak megálljt nem parancsol a "visszatérés az átlaghoz" tétel...) Érdekes nevelési helyzet, hogy a gyengébb adottságú szülők minden erejükkel úgy próbálják terelgetni utódaikat, hogy azok többre vigyék náluk.
És még akkor sincs veszve semmi, ha történetesen a mi Pistikénk nem született borotvaésszel. Elvakult szülőként Einstein példájával nyugtatgatjuk magunkat, aki csak négyéves korában tanult meg beszélni, és iskolai pályafutása alatt értelmileg visszamaradottnak tartották. Nem a mi kincsünk az első, akit kirúgtak - Röntgen is megbukott az érettségin, így sosem kapott végbizonyítványt. Na és Edison?! A szülei és a tanárai egyetértésben értelmi fogyatékosnak nyilvánították és kisegítőbe járatták - dohogunk magunkban, és fogcsikorgatva aláírjuk a legújabb fizika egyest...

Köldökzsinórpányván
Magam is zavarba jöttem, mikor megmutatta a fényképet. Keményített szoknyás, loknis fürtű csöppség nézett tétován a lencsébe, szöszke, sütött hajában az akkoriban elmaradhatatlan, óriási, pöttyös masnival. Jó néhány percbe telt, mire rájöttem, kit ábrázol a kép. A kis Gyurikát, kétesztendős korában. Az édesanyja csupa jó szándékból öltöztette kislányruhába a fiát, mivel olyan kedves, szabályos arca volt. Különben is a mama mindig lányra vágyott. A dunántúli falucskában ugyanis, ahol laktak, még élt a szokás: a lánygyerek feladata, hogy gondoskodjon az édesanyjáról.
Gyurika - felnőttkorában is mindig mindenki így szólította - látszólag jól boldogult. A kicsi faluból felköltözött a fővárosba, sok száz kilométerre a szülői háztól. Feltűnően férfiasnak mutatta magát, a foci, az autók és a méregdrága pubokban lehajtott óriási korsó sörök határozták meg az életét. Csak a lányokkal alakultak szerencsétlenül a dolgok. Gyurika egyik kalandból a másikba esett, de megnősülni sohasem vágyott. (A mama még idejében megtanította neki, hogy a nők csak a vagyonára vadásznak.)
Úgy lett valóban, ahogy a szülője akarta: az egyszem fiú az utolsó pillanatig ápolta haldokló édesanyját, majd hamarosan eltemette az apját is. Ezután jó darabig nem hallatott magáról. Csak egy ismerős hozta a hírt, hogy Gyurika elment. Egyik nap még rendezkedett a munkahelyén, s alig vették észre, hogy sápadt, sárgás a bőre, másnap bevonult kórházba, s hamarosan meghalt. Tette, amire nevelték - ment a szülei után.
Legtöbbször persze nem torkollik tragédiába, ha a szülő rátelepszik csemetéjére. Ha saját elfuserált életét a gyereke révén szeretné helyretenni. "Csupán" óriási, nyomasztó terhet rak a nebuló vállára.
A felnőtt azzal védekezik, hogy őt csak a jó szándék vezeti, jobb sorsot kíván utódjának, mint az övé volt. Mi mást várna az apa, aki csak a megyei bajnokság legalsó osztályában rugdosta a bőrt, mint hogy serdülő fiából csodacsatár legyen? Mi sem természetesebb, hogy az orvos papa azt reméli, a saját vére viszi majd tovább a jól jövedelmező praxist.
Baj csak akkor van, ha a sportoló kamasz az apukája két ballábát örökölte, ezért lövései többször landolnak a szomszéd veteményeskertjében, mint a kapuban. Az meg kész tragédia, ha a doktorcsemete nemhogy az orvosira, de még egy "mezei" főiskolára se szeretne felvételizni, helyette viszont nyakig olajosan bütyköli az autóját.
A "trónörökös" szédítő karrierjéről álmodozó szülőt e kudarcok többnyire visszahozzák a földre. Belátja, hogy az ő szeme fényének is joga van hasra esni, s az ember legfeljebb annyit tehet, hogy segít a gyereknek föltápászkodni.

Az anyai hit
Pablo Picasso egy interjúban ezt mondta: "Amikor megszülettem, édesanyám nagyon hitt bennem, meg volt győződve róla, hogy nagyon sokra viszem. Azt mondta, fiam, menj katonának, és te leszel Napóleon! Vagy menj papnak, és te leszel a pápa! Hát én festőnek mentem. És én lettem a Picasso."