Perselyezők

Családi körUjlaki Ágnes2007. 05. 18. péntek2007. 05. 18.
Perselyezők

- Hölgyem, az állami gondozott gyerekeknek gyűjtök! - tartja elém a Blaha aluljáróban fedeles dobozát a húsz év körüli srác. Egy intéssel elhárítom, ma nem vagyok népnevelő hangulatban. Pár hete azonban nem volt jó napom, amikor hasonló szöveggel állított meg egy fiú. Nagyon rosszul esett, hogy ennyire hülyének látszom.
- Na, ne! Ki hiszi ezt el magának? - kérdeztem mérgesen.
- Hogyhogy? Hát itt az igazolványom - nyitotta nagyra fekete szemét ártatlanul, és megvillantotta fóliába vont, nyomtatott betűs igazolványát.
- Na és, mit bizonyít ez? Öt perc alatt csinálok ugyanilyet! - mondtam, most már mosolyogva, s a fiú visszamosolygott. Még cinkosan kacsintott - értjük egymást! -, aztán továbblépett a következő (vélt vagy valódi) hülyéhez.
Az utcai gyűjtés a kilencvenes években virágzott igazán. A Blaha és az Astoria között percenként botlott az ember a Vöröskeresztnek, a vakoknak, a krisnásoknak, a kutyaotthonoknak, a szájjal-lábbal festőknek, a kilakoltatottaknak, a maratoni futóknak gyűjtő alakokba. Általában sima modorú ifjak voltak, nem haragudtak akkor sem, ha kikerülted őket. Bár egyszer egy ilyen elhivatott önkéntes - amúgy megtévesztően hasonlított a korábban villamosmegállókban tenyérjóslást ajánlgató hölgyre - utánam ordított: "Smucig k...a!"
Mára nagyon visszaesett az utcai adományok sikerkorszaka.  Akár egy hét is eltelik anélkül, hogy az orrom alá dugjanak egy perselyt. De most meg azon morfondírozom: miért nem kérnek tőlem pénzt? Nem tudom eldönteni: vajon okosabbnak vagy csóróbbnak látszom-e?

Ezek is érdekelhetnek