Tuktukkal Srí Lankán

A nem mindennapi utazási formának valódi kultúrája alakult ki az utóbbi öt évben Ázsia-szerte. Srí Lankán például a bérlést intéző vállalkozás célja, hogy ezzel segítse az alacsony jövedelmű családokat: ugyanis a járműveket nem megvásárolják, hanem mintegy 300 tulajdonostól kölcsönzik-kölcsönözzük. A jármű bérleti díja 15 dollár naponta, ami magában foglalja a mindenre kiterjedő biztosítást is. A kerékcserét nekünk kell megoldani, más esetben szerencsénkre minden sarkon van egy szerelőgarázs. Ha mégis olyan helyen akadnánk el, ahol a madár se jár, akkor a szerződés szerint a bérbe adó céget kell felhívnunk, amelynek képviselője a legközelebbi városból küldi ki az embereit.

Rutinos utazókként a harmincnapos trópusi tartózkodásra mindössze három kicsi, 30 literes hátizsákot pakoltunk, meg egy dobozt, amiben a meleg holmik, illetve a hazai „konyha”, vagyis otthonról hozott kávé, biozab, zöldségpucoló, no meg 95%-os fekete csoki lapulnak. Hogy a biztonsági előírásoknak megfeleljünk, hároméves kisfiúnknak a tuktukhoz gyerekülés is jár, ami ugyanúgy van rögzítve, mintha autóban lenne. 

Miután az ülések párnázottak, így hosszabb vezetésre alkalmasak, a járgány még köszönőviszonyban sincs azokkal az ázsiai tuktukokkal, amelyekben döcögve öt perc után már megfájdul az ember dereka. A tető ráadásul felhajtható, tehát reggel, este cabrio üzemmódban utazunk, akkor van csak behúzva, ha éget a nap, vagy jönnek a szemtelen makákók.

Megérkezésünk másnapján a nemzetközi repülőtér mellől indulva 4,5 óra alatt tesszük meg a 146 km-es távot a mellékutakon, hogy az UNESCO világörökségét képező Sigirya ősi sziklája és a tetejére épült rompalota közelében töltsünk pár napot. Hol kisvárosok, hol falvak, hol pálmafák közt haladunk, a helyiek mosolyogva üdvözölnek, amikor meglátják a tuktukot és a mindenkinek hevesen integető kisfiút. Az Oroszlánszikla felé haladva kanálisok közé kanyarodunk. A kertek alatt futó folyónak olyan tiszta a vize, hogy látni a meder alját. A vastag törzsű fák árnyékában kendőbe tekerve nők fürdenek. A koszos holmikat egy műanyag lavórban hozták le, a fiatal lányok már javában csapkodják a ruhákat a kövekhez: mosnak. A következő átkelőnél fiúk ugrálnak az alacsony hídról, nevetve szaladnak a tuktuk után, hogy fotózzam le őket.

Mikor megállunk az egyik fügefa alatt, ahová buddhista szentélyt raktak, egy férfi lép hozzánk, karján kétéves kisfiúval. Kicsit beszél angolul, néhány mondat után már behív minket magához, hogy igyunk egy kókuszt, meg hadd játsszanak a gyerekek. Leülök a portán a takaros kőszékre, egy dudva sincsen, cserepekben virágfák és pozsgások nőnek. Mögöttem a kert nem zöldséges, hanem rizsföld. Egy jó félórát még beszélgetünk, a gyerekek már mindent kirámoltak, a porba rajzolnak. Elkészítem a családi fotót is, megígérem persze, hogy kinyomtatom és elküldöm a címükre. Ez még az okostelefon nélküli világ. Közvetlen, hús-vér, emberi…

A szállásunk felé tartva épp a dzsungelt szeljük át, amikor a földút előtti leágazásban egy biciklis fiúba botlunk. A Ne hajts be! tábla alatt áll. Megállunk, hogy megkérdezzük, segítsünk-e valamiben, meg hogy tudja-e, hová vezet ez az út. A fiú köszöni, de minden rendben, majd int, hogy kövessük, mert van arra egy ösvény, ahol senki nem jár, mutat valamit a kisfiúnak.

Összenézünk, Sámi szeme felcsillan:

– Mama, elefánt?

A fiú helyettem felel, hogy azok csak fél tíz után járják az erdőt, hajtsunk nyugodtan a tuktukunkkal utána.

Egy luxus vendégházhoz vezet az út, másik oldalán tavacska áll, mögötte – meglepetésemre – az Oroszlánszikla magasodik. A nap sárga csíkot húz a tetején épített palotarom fölé.

– Lótuszok? – kérdezem a vízre mutatva, mire a fiú elmosolyodik, és szó nélkül belegyalogol a sűrűn benőtt tóba, letépi nekünk az egyik lótusz virágát, a levelét és a termést.

Ott tanuljuk meg mind, hogyan születik meg a magban kihajtó apró csírából ez a csodaszép virág, a buddhisták kedvence.

Bár az évtizedes világjárás alatt azt gondolná az ember, már nem tudnak neki újat mutatni, gyerekkel utazva egy teljesen más világ nyílik meg a szemem előtt. A ceyloniak egyébként is híresen kedvesek és vendégszeretők, de amint meglátják a kis családot, amely tuktukot vezet, nem tudják megállni, hogy ne jöjjenek oda vagy invitáljanak meg valamire. A zöldséges soha nem enged el úgy bennünket, hogy ne adna még két banánt Sámi kezébe, vagy tenne bele a szatyorba 4-5 narancsot, ingyen.

Kisfiúnk pedig hangosan kiabálja, thank you, még puszit is dob mellé, amin mindenki jót nevet. A háromévesek magabiztosságával ismerkedik, a tengerparton kártyázó tuktukvezetők közé ül. A férfiak nevetve beveszik a játékba, szingaléz nyelven magyarázzák, hogyan csapja le a kártyát a homokba. A szállodában a fiatal személyzet karongra, a Srí Lanka-iak kedvenc asztaljátékára tanítja, utána megmutatják neki, hogyan kell curry levelet szedni az ebédhez. Ha későre jár, elküldik aludni, úgy viselkednek vele, mintha családtag lenne. Mikor gyalogos szafarira indulunk, az ökofarmot vezető házigazdánk, Dim megengedi, hogy a földúton az ölébe ülve vezesse a szebb napokat is látott dzsipet. A vidám visítozást senki nem állja meg nevetés nélkül.

Négy hetet töltöttünk Srí Lankán, utaztunk esőben, 40 fokos melegben, találkoztunk az út szélén legelő vad elefántokkal, lopós majmokkal, girhes kutyákkal, akiket folyton etetni kellett. Kaptunk gondoskodást, vendégszeretetet és életre szóló élményeket. Hogy visszatérünk-e megint ide? Ha Sámin múlik, akkor mindenképpen.