Ételekről böjtidőben

Nemzeti ünnepünkhöz közeledve kezdjük a sort forradalmi költőnkkel. Bár Petőfi Sándor előszeretettel ápolta magáról azt a ké­­pet, miszerint ő a puszták romlatlan vadvirága, akiből magától öm­­lenek a versek (aminek kétségkívül van valóságalapja), ám egyben ő az egyik legelső nagyvárosi kávéházi költőnk is. Gyakran ült a törzshelyein, elsősorban az ismert Pilvaxban, ahol egyébként enni is lehetett; az egyik kedvencének számított a Deák kenyér, ami a mai gyümölcskenyér meg a kuglóf kö­­zötti átmenet lehetett.

A bordalok költőjeként gondolunk rá, miközben bort nem nagyon ivott, mert fájt tőle a gyomra – ellenben rendkívül sok kávét fogyasztott. Folyamatosan írt, nem csak verseket, tulajdonképpen dokumentálta, hogy mi történik vele, és közben reklámot csinált a „reggelire gulyásleves” szokásának vagy éppen a túrós tésztának: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.”



A böjti időszakhoz legjobban Kosztolányi Dezső illik, legalábbis a néhány évig tartó lakto-vegetáriánus táplálkozási korszaka. A költő – aki egyébként korábban az evést az érzéki örömszerzés egyik eszközének tekintette – színésznő felesége hatására mondott le a húsról egy időre. Harmos Ilona gyomorbajával orvostól orvosig járt, de semmi sem segített, végül a nyers koszt gyógyította meg, amit Bicsérdy Béla tett népszerűvé Magyarországon a századforduló után. Hamarosan Kosztolányiék kutyája, Hattyú maradt az egyetlen húsevő a családban…

Kosztolányi kedvenc vegetáriánus kosztja a kenyér és a pirított rizs volt. Vegetáriánus évei alatt nemcsak az ízérzékelése, hanem a világról alkotott elképzelése is megváltozott: „Aztán tapintatom is tiltakozik az ellen, hogy olyasmit megegyek, ami valaha élt-mozgott, mint én. Ember és állat között semmi lényegbevágó különbséget nem tudok. (…) De azért az állatevőket egyáltalán nem ítélem el. Végre tudom, hogy az élet harc, melynek törvénye a könyörtelenség, a szakadatlan vérontás. Az állatevők közt sok kitűnő barátom van, akiket teljesen megértek. Ha emberevők között mozognék, bizonyára őket is megérteném.”



Karinthy Frigyest nem nevezhetjük szerencsésnek gasztronómiai szempontból, első és második felesége se számított konyhatündérnek: a cigány vándorszínész felmenőktől származó Judik Etel csak néhány egyszerű ételt tudott elkészíteni, a nagyasszony Böhm Aranka pedig tüntetően nem vezetett háztartást. Így aztán, ha az író jót akart enni, vendéglőkben és kávéházakban étkezett – élete örökös „gasztro­só­vár­gásban” telt, nem véletlenül szánta e témának számos művét.

A baj nem járt egyedül: az írónak gyakran égett a gyomra, valószínűleg refluxbetegségben szenvedett, ezért tilos lett volna fűszeres, zsíros ételeket enni – de hát ő pont ezeket imádta. „Szerette a tartalmas, húsos leveseket, a velős csontot, a pörköltöket és tokányokat, a túrós csuszát vastagon meghintve tepertővel, és különösen a töltött káposztát. Egyik otthoni specialitása a fűszeres, savanyú hering volt – sorolta a kedvenceket Nyáry Krisztián az Így ettek ők című legújabb kötetében. – Ezektől a nehéz ételektől rögtön fájni kezdett a gyomra, amit szódabikarbónával gyógyított. Lakásuk tele volt a szódabikarbónát tartalmazó fémdobozokkal, ezt hatalmas mennyiségben fogyasztotta. Amint az utolsó falatot lenyelte, már nyúlt is a dobozkáért. Cini (az író kisebbik fia, Karinthy Ferenc – a szerk.) egyszer sót tett a szódabikarbóna helyére: atyai ordítás, majd atyai pofon lett a jutalma.” 

Az éhezés mesterírói

Örkény István és Faludy György: mindketten jómódú családból származtak, akikre fiatal korukban a két világháború közti Budapest kávéházi kultúrája nagyon erősen hatott. És aztán különböző módon, de mindketten rabságba kerültek: Örkény szovjet fogságba, Faludy pedig a recski munkatáborba. Mindketten tűpontosan leírják, hogyan alakul át az embernek az ételhez való viszonya egy olyan környezetben, ahol mindennapos tapasztalat az éhezés.

Örkény a táborban kezdte írni a Lágerek népe című dokumentumregényét, amelyben megállapította, hogy a foglyok két alapélménye a honvágy és az étvágy. A legfőbb közös témát egy idő után az otthoni kulináris emlékek jelentették. „Ha négy ember összeült egy sarokba, már messziről nevették őket: »Főznek.« Aki közelebb kerül, hallhatja, hogy csakugyan főznek; egy órát, kettőt, többet is eltöltenek azzal, hogy megvitatják a szerb lecsót, az igazit, a könnyfakasztót, vagy a hájas tésztát, ahogy a Tiszaháton készítik, barackízzel.”

A gasztronómiai mesék iránti rajongásban nem volt különbség munkaszolgálatos, közlegény és tiszt között, és a foglyok nemzetisége sem számított. Egy olasz kapitány recepteket gyűjtött, tizennégy nemzet ínyencfalatjait szedte össze. „Mikor megismertem – emlékezett Örkény –, a ma­­gyar gyűjteményből csak a mákos guba és a tárkonyos bárányleves hiányzott; e kettővel én gyarapítottam a gyűjtést.” Az álmodozások szünetében a hetvendekás kenyérfejadag jelentette a realitást… 
Örkény a kiszabadulása után egy egyetemista lányt vett feleségül, aki kezdetben nem tudott főzni, ezért az író édesanyja egy bejárónőt fizetett a családnak. A sors fintora, hogy a fiatalasszony később gasztronómiai szakújságíró, idővel pedig – válásuk után – F. Nagy Angéla néven Magyarország egyik legsikeresebb szakácskönyvszerzője lett.