Aranyfüst a palettáján

Virág Anita, amióta az eszét tudja, rajzol, mindig azt, ami éppen foglalkoztatja, az állatokat, a természetet leginkább. Édesanyjának rengeteg útikönyvét lapozgatta, akkor látta először a legszebb nemzeti parkokat, városokat, tengerpartokat is. A rajzolás mellett már általános iskolásként azon törte a fejét, hogyan rendezhetné át otthon a szobákat, milyen lenne a házikó, amiben szívesen élne, vagy éppen egy bekuckózós kávézó, ahol egy nyugodt délutánt olvasással vagy baráti beszélgetéssel bárki szívesen eltöltene. 

– Nagy rosszaság voltam, olyan igazi fiús lányka – emlékszik vissza Anita nevetve. – Fára másztam vagy bármire, amire fel lehetett mászni. Szűk kis erdei ösvényeken bicikliztünk, majd a hegyről lefelé a szerpentinen fék nélkül robogtunk a völgybe. Borzasztó felelőtlenség volt, ma már biztosan nem merném. Bár a longboardozás (a gördeszkázás egy fajtája) még a mai napig felvillanyoz, de alapvetően azt mondhatom; kiskorom játékai mindig a kitalált történetek voltak. A festés kicsit később, középiskolás korában köszöntött be Anita életébe, ahol a fantáziavilága keveredett a könyvekben korábban felfedezett ismeretlennel. 
Ezt követően érte az a megtiszteltetés, hogy meghívást kapott a péceli Fészer Alkotó Közösségbe Szabó Istvántól. Bár a festőművész már nincsen közöttünk, tagadhatatlanul ő volt a csoport szíve-lelke. Anita itt csodálatos, csupaszív embereket, művészeket ismert meg, akikkel élmény volt együtt alkotni. Nekik köszönhetően vett részt aztán kiállításokon és alkotótáborban is. 
– A legelső festményem, amire mai napig emlékszem, ötödikes koromban készült egy rajzórán. Magányosan álló fát ábrázolt, melynek a gyökerei ide-oda tekergőztek a talaj felett, majd mégis kapaszkodást találtak a füves domboldalban egy kis patak útját kísérve. Azt hiszem, aznap egy almát kellett rajzolnunk, de a csendéletekért sosem rajongtam, így azt gyorsan letudva hagytam, hogy a kis álomvilágom beszője az előttem üresen álló rajzlapot. 
Később aztán a művészi karrieremet parkolópályán hagyva közgazdaságtant és környezetgazdálkodást tanultam. Sajnos az élet messzire sodort akkoriban bármilyen művészeti iskolától, később alakult úgy, hogy betekintést nyerhettem a stílustervezés és a lakberendezés világába. Jelenleg olyan szerencsés vagyok, hogy az utóbbival tölthetem a munkanapjaimat. 

Munkáit Ania North néven mutatja be, a különleges hangzású elnevezés akkor fogalmazódott meg benne, amikor kezdte azt érezni, hogy már nemcsak a természeti képek érdekelik, hanem az érzelmek, a belső gondolatok kivetülései is. Ekkor kezdett kísérletezni ezek megjelenítésével. 
– Van, aki egyből érzi, miként tudja a legjobban, legáthatóbban kifejezni magát, míg mások csak évek alatt találják meg a valódi hangjukat, egyedi stílusukat. Én is folyamatosan alakulok, keresem önmagamat. Régebbi festményeimen rengeteg színt használtam, ma már sokkal visszafogottabb vagyok. Persze az is könnyen lehet, hogy egyszer újra visszatérek majd a színekhez. 
Anita egyik legérdekesebb festménye egy lófejet ábrázoló portré. 2020-ban készült egy kedves ismerősének, aki a lovak szerelmese. Ennél a festménynél alkalmazta először a márványozott akvarelles technikát, a többi aztán alakult magától, de ami szembetűnő a festményen, az az, hogy csempészett bele aranyfüstöt is. Különösen kedves volt ez a téma Anitának, hiszen gyermekkorában rengeteg lovat és unikornist rajzolt. Utóbbi lény legendáriuma sokáig és mélyen foglalkoztatta, nem véletlenül rajzolta őket oly sokszor. 
– Ma már elsősorban az érzések megjelenítése a célom. Azoké, amelyekről nem beszélünk, vagy nehéz velük kapcsolatban megnyílni. Mint önmagunk keresése vagy megtalálása. Hiszen miért is vagyunk itt, ha nem azért, hogy megtudjuk, mi a célunk, a küldetésünk az életben? A mindennapokban ezektől a kérdésektől oly sokszor eltávolodunk. Elfelejtünk jelen lenni, elfelejtünk igazán boldognak és önmagunknak lenni. Csak rohanunk, alkalmazkodunk, és folyamatosan megfelelni vágyunk. Valóban csupán ennyi lenne, amit az élettől szeretnénk? Én magam azt hiszem, az élet célja, hogy éljünk, úgy igazán, őszintén, önfeledten, szabadon, magunkra találva – és ha már itt vagyunk, kihozzuk az utunkból azt, amit csak tudunk, amit a helyzetünk megenged. 
Ahogy Anita mondja, sajnos az elmúlt időszakban kevés ideje jutott arra, hogy ecsetet ragadjon. Úgyhogy a jövőbeli terveihez mindenképpen hozzátartozik egy olyan életritmus kialakítása, amelyben több időt szentelhet a festésnek, hiszen rengeteg ötlet, megjelenítésre vágyó érzés, hangulat van a fe­­jében, melyek csak arra várnak, hogy életre kelhessenek a vásznon.B. B.