Túrós béles

Nem vagyok nagy sütemény- vagy kalácsevő, de azért nekem is van egy gyengém – a túrós béles. De nem ám ezek a mai, gólyafészek nagyságúra felfújt, ám túrót csak mutatóban látó bélesek! Amit én szeretek, az alig nagyobb egy gyufásdoboznál, és nem sajnálják ki belőle az apróra vágott kaporral dúsított tölteléket. Annak idején a mi nagy családunkban, vagy, ahogy mifelénk, Ópályiban mondták, a Kocsis-hadban Kocsis nagyapám sógorasszonya, Jolánka né­­nénk felelt a túrós bélesért. Ha ő nekiállt, ötven-hatvan darabnál sose sütött kevesebbet, de így is megesett, hogy a felnőtteknek már nem jutott belőle. Amikor pedig meghalt Jolánka nénénk, anyánk vette át a szerepét. 
Korán reggel bedagasztotta a tésztát, s mire mi hazaértünk, már a terítő alatt várt bennünket a még mindig meleg finomság. Aztán anyánk is elment, és sokáig nem is ettem rendes bélest. Mert azért próbálkoztam itt is, ott is, piacon, boltban, pályaudvaron, sok helyen, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Egyben azonban megegyeztek: túrót mutatóban is alig láttak, kaprot meg végképp semmit. Azok nélkül meg nem túrós béles a túrós béles. 
Le is tettem egy idő után a kutakodásról, biztos voltam benne, hogy az a régi béles már végképp a múlté, készítőik halálával az is eltűnt az életünkből. Történt aztán most a télen, hogy legutóbbi könyvem megjelenésekor szerveztek nekem a szülőfalumban, Pályiban egy író-olvasó találkozót. Mentem örömmel, mert Pályi nekem ma is a szívem közepe. Kicsit korábban érkeztem, de már vártak vagy húszan, és jöttek, meg jöttek. És sokan nem üres kézzel jöttek ám! Volt, aki nagy fazék töltött káposztát, más sült oldalast, tortát, füstölt szalonnát, pálinkát hozott – s egyik rég nem látott nagynéném, néhai Jolánka nénénk lánya túrós bélest. Frissen sütött, még meleg túrós bélest! 
– Hát te honnan tudtad, hogy ezért a világ végére is elgyalogolok? – kérdeztem tőle két harapás közt, mert persze nyomban a tele kosárra vetettem magam. 
– Nem te írtad, hogy mennyire szereted? – kérdezett vissza nevetve, s körbekínálta az est vendégeit is a csemegével. De azért maradt a kosárban is bőven. Hazavittem, s szépen beosztva eszegettem még majdnem egy hétig. 
Aztán elmúlt a tél, a tavasz, jött a nyár, s mikor a piacon vagy a falusi udvarokon friss kaprot láttam, mindig eszembe jutottak azok a bélesek. Már gondolkoztam is, hogy fel kéne hívnom a nénémet, nem akar-e megint meglepni egy kosár kaláccsal, mikor meghívást kaptam Mátészalkára, egy jó barátom születésnapjára. El is mentem. A lánya lovardájának udvarán tartottuk az ünnepséget. Volt ott minden, mert senki nem jött persze üres kézzel. Sör, bor, pálinka, pörkölt, kolbász, torta, fagylalt, pogácsa. Szép nap volt, az est pedig talán még szebb, ám a java csak másnap következett. Reggeli után szétszéledt a társaság, már csak páran ejtőztünk az árnyékban, mikor megjelent a lovas­iskola egyik oktatója, egy debreceni egyetemista lány, s elénk tett egy nagy tál, még langyos túrós bélest. 
– Nagymamám küldi Kálló­sem­jén­ből az ünnepeltnek – mondta, s meg sem várva a dicséretet, ment szeretett lovai közé. 
Az a semjéni béles pont olyan finom volt, mint a pályisi. El is határoztam, megkeresem én azt a nagymamát, s kifaggatom, honnan szerezte a receptet. Még az is lehet, hogy Ópályiból. Akkor meg falumbeli – feltétlenül meg kell ismernem.