Társas lénynek születtünk

Egy nemzetközi kutatásban 142 ország lakosságát vették górcső alá, s a megkérdezettek egynegyede vallotta magát magányosnak, köztük meglepően sok fiatal felnőtt. Ez a vizsgálat is bizonyság arra: nem csupán az idősebbek küzdenek az egyedüllét problémájával. 

– Biztos, hogy sok minden közrejátszik ebben, de két dolog markánsan: a koronavírus-járvány idején sokan átálltak az otthoni munkavégzésre, és számos cégnél meg is maradt a home office, vagyis a távmunka lehetősége. Emiatt szép lassan beszűkültek az emberek kapcsolatai, hiszen egész nap nem volt kihez szólni, a munkaidő végeztével pedig sokaknak már kimozdulni sem volt kedvük otthonról. Tehát lassan, fokozatosan elszigetelődtünk – idézi fel a covidos időket Mráz Katalin. 

A másik ok az, hogy egyre több időt töltünk a világhálón. Kutatások igazolják, hogy az online jelenlét és a közösségi oldalak csak erősítik a magány és az izoláció érzését – hiszen pont a valódi, élő kapcsolatok szűkülnek be és csökkennek le az online térben. Hiába van sok ismerősünk és beszélgetünk sokakkal a világhálón, ez a magány érzését általában nem enyhíti. 

– A tinédzserek körében már bevett szokás, hogy iskola után nem találkoznak, hanem csetelnek, vagy csoportosan játszanak, mondjuk, egy internetes játékkal, de véletlenül sem úgy, hogy valamelyiküknél találkoznak, hanem mindenki otthon ül vagy a számítógépe előtt, vagy a telefonjával a kezében – hoz fel egy mindennapos példát a pszichológus. 

Ha a magány kérdését boncolgatjuk, a fia­talok azért különösen sérülékenyek, mert éppen a tizenéves kor az, amikor kapcsolatokat kellene építeni, amikor nyitnának a külvilág felé, amikor már nemcsak a család, hanem a barátok szerepe is nagyon fontos. Ha a kortársakkal úgy tartják a kapcsolatot, hogy valójában nem találkoznak, az tévútra vezethet: igaz barátnak gondolhatnak valakit, akivel időnként beszélgetnek a neten, majd amikor találkoznak, esetleg nincs is közös téma, vagy nem születik meg az a szimpátia, ami a barátsághoz meg mindenhez is kell. Fontos lenne tehát odafigyelni arra, hogy a gyerekeknek, a most felnövekvő generációnak legyenek valódi kapcsolataik. A másik korosztály pedig, akiket súlyosan érinthet a magány, az időseké, akik sokszor egyedül maradnak, távol a gyerekeiktől, az unokáiktól, és esetleg az anyagi feltételeik sem adottak ahhoz, hogy kimozdulhassanak otthonról, társaságba járjanak. Azóta súlyosbodó társadalmi probléma ez, amióta az együtt élő nagycsaládok megszűntek – magyarázza Mráz Katalin. 

Érdemes különbséget tenni az egyedüllét és a magány között. Az egyedüllétet választjuk, a magányt nem. Néha jó saját magunkkal is időt tölteni. Az egyedüllétben megtapasztalható az elmélyülés, a szabadság, a saját vágyakra fókuszálás. Ez főleg azoknak lehet életszükséglet, akiknek a mindennapokban nem sok saját szabadidejük van. Ám ha valaki azért marad egyedül, mert nem tud kapcsolatokat teremteni, mert, mondjuk, félénkebb, netán önbizalomhiánnyal küzd, neki kapóra jön, hogy a jelen korunk, a digitalizáció megkönnyíti neki, ha nem akar, akkor nem is kell kimozdulnia, hiszen otthonról is tud dolgozni, vagy akár mindent elintézni. Az ilyen emberek esetében valószínűsíthető, hogy egy idő után már meg sem próbálnak nyitni, hiszen anélkül is ellavíroznak az életükben.

 – fogalmaz a szakember. 

A házasság egyfajta védőhálót nyújthat a magányosság ellen, azonban a magány érzése jelen lehet akkor is, ha valaki családban vagy párkapcsolatban él, ám mégis úgy érzi, hogy nincs kivel megbeszélni az érzéseit, a vágyait, a terveit, az őt foglalkoztató dolgokat, nem talál megértésre és támogatásra. Ez a társas magány. Könnyen bele lehet ragadni egy ilyen élethelyzetbe, aminek számos, egészen kézzelfogható oka lehet, akár, mert nincs mód arra, hogy a felek különköltözzenek, de előfordulhat az is, hogy egy idő után egyszerűen megszokja valaki ezt a helyzetet, és sem elég önbizalma, sem elég lendülete nincs már ahhoz, hogy új életet kezdjen. Minél tovább tart a magány állapota, vagy akár a társas magány, annál nehezebb hinni abban, hogy lehet ez másként is. Figyeljünk az intő jelekre, és tegyük meg a szükséges lépéseket, mielőtt eluralkodna rajtunk a tehetetlenség érzése.