Szívünkben örökké élnek

Sok kis mécses világítja meg a tó tükrében is látszódó domboldalt. Kislánykoromban no­vember 1-jén még este is kisétáltunk a mát­raterenyei temetőbe megcsodálni, ahogy az apró lángok, távolról szemlélve azokat, szinte eggyé válva pislákolnak meghitten. Gyermeki lelkem akkor még csak sejtette, hogy a meleg fényt mély bánat táplálja, mert a számtalan gyertya mindegyike egy-egy elvesztett szerettünk emlékéért ég.

Tóth Kálmánné, Manci néni naphosszat ott üldögélt a kovácsoltvas padon férje sírja mellett. Mindenszentek napján is. A fehér krizantémot gondosan eligazgatta a szürke kőtábla előtt, amelynek két oldalán kettejük neve állt. Olykor váltott pár szót a temetőben gyertyát gyújtó falubeliekkel, máskor csak gubbasztott egyik kezét botján megtámasztva, s időnként fel-felpillantott az égre. Ráncos ajkai halkan imát suttogtak. Vagy talán férjéhez intézte mondatait? Hiába, hosszú együtt töltött évtizedek nem lesznek porrá egy pillanat alatt… 

Ennyi közös év után szinte eggyé válunk a másikkal. Még ki sem mondom a szavakat, Pista már tudja a gondolatomat. Civódunk, vitatkozunk szüntelen, számunkra ez az elfoglaltság. De a nap végén mindig hálát mondunk azért, hogy akad kivel zsörtölődni, majd egymás mellett álomra hajtani fejünket – meséli Kovács Istvánné, régi olvasónk, aki már ötvenöt éve él házasságban párjával.

Szeretetben, harmóniában kerek hatvan esztendőt töltött együtt férjével Pingiczer Lászlóné, Erzsike. Párja először tizennyolc évesen vette feleségül, majd az ötvenedik házassági évfordulójukon, és tíz évvel később, a gyémántlakodalmukon is újra hűséget fogadtak egymásnak. Ez utóbbi alkalmon unokájuk, Ágnes és házastársa egy tortával érkezett, amelyet két kicsi marcipáncipőcske díszített: egy kék és egy rózsaszínű. Így tudatták családjukkal, hogy első gyermeküket várják. Flóra, s három évvel később Léna születését azonban sajnos már nem élhette meg a dédpapa. 
A mai napig mély tragédia az ő elvesztése. Négy hosszú éve nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Viselem a fekete mellényét, amelyet szüntelen hordott. Hiányzik a jelenléte, a szuszogása, ahogyan forgolódik mellettem az ágyban. Üres a helye a családi asztalnál, ahol mindig együtt ettünk, beszélgettünk, megosztottuk egymással örömünket, bánatunkat. Nem sokkal a halála után telefonon beszéltem a keresztlányommal. Amikor leraktam a kagylót, odafordultam, hogy „képzeld, papa, mit mondott”. Sírva fakadtam, mert ő nem volt ott – osztja meg velünk Erzsike, hogy mit is jelent hatvan együtt töltött esztendő. Nehezen viselte a férje halálát, akinek soha egy rossz szava nem akadt hozzá. Tagadhatatlan, hogy az évtizedek alatt voltak összezörrenések is, de azok sem tartottak tovább két napnál. Elvesztése után Erzsike tíz kilót fogyott, mert – ahogy fogalmaz – könnyek között nehezen tudott szájába venni egyetlen falatot is. S bár egy ilyen sebet az idő sem képes begyógyítani, az űrt kitöltheti a család. 

„Hála az égnek, közel laknak hozzám a gyermekeim, akik rendszeresen meglátogatnak. Alighogy elmegy a fiam, nemsokára érkezik a lányom. A felnőtt unokáim szintén sokat segítenek. És a dédunokáim valósággal bearanyozzák a napjaimat – mondja elérzékenyülve. – Úgy gondolok az elmúlásra, hogy ott is jó lesz, újra a férjem oldalán. De kérem a Jóistent, adjon még egy kis időt énnekem a szeretteim között." 

Bagon élő olvasónknak, Istvánnak szintén sokat jelentett, hogy támaszkodhatott a szeretteire, amikor negyvenhárom közös év után elhunyt a felesége. A mindennapi feladatokban is érezte, micsoda hiány maradt szeretett neje után. De újra talpra állt. Rendszeresen kijár a temetőbe gondozni a sírt. Megtanult mosni, hétköznap rendeli az ebédet, hétvégén a gyermekei főznek neki. S azóta sokkal nyitottabb, kezdeményezőbb az unokái, dédunokái felé, felhívja őket telefonon, kéri, hogy látogassák meg. Az élteti és ad neki erőt, hogy a családjával töltheti az idejét. 

Engedjen meg az olvasó még egy – személyes emlékezetemben élő – jó példát az egyedülléttel való megküzdésre. Anikó, akit a faluban mindenki igazi társasági emberként ismer, a férje halála után sem zárta magára az ajtót. A matektanárnő, akitől a családja sajnos távol él, elkezdett autóbuszos kirándulásokra, szervezett külföldi utakra járni. Ott új barátokra lelt, akikkel rendszeresen tartja a kapcsolatot. És újra nekiállt számtant tanítani, magánórákat ad.

S tudják, hogyan működik ez: a rossz emberrel nem kellemes, nélküle viszont gyötrelmes. Gizi néni, aki dédmamámmal szemben lakott, nem élt harmonikus kapcsolatban Bálint bácsival. Férje halála után az asszonynak szinte senkije sem maradt. Öt évvel később követte párját a sírba… 
A szél csendesen fújdogál, mintha ő is tiszteletben tartaná ennek a napnak a szentségét. Szeretteink nyughelyét bevilágítja az apró mécsesek meleg világossága. Felkavart lelkünket megnyugtatja egy gondolat: míg emlegetjük őket, újból és újból felidézünk egy-egy kedves, közös történetet, addig velünk maradnak. A szívünkben örökké élnek.