A modern kori Noé

Gerald, vagy ahogyan barátai és családja hívták, Gerry 1925. január 7-én született az akkor brit gyarmati uralom alatt álló, Kalkutta közelében fekvő Dzsamsed­pur­ban. Még kicsi gyerek volt, amikor az egyik sétája során megbűvölten bámult két indiai csupasz csigát, amelyekről később, már felnőttfejjel azt írta, hogy gyönyörű kávészínük volt barna csíkokkal, és szinte táncoltak a homokban. 

Ezzel a leírással indul Durrell új írásgyűjteménye is, amelyet felesége és hagyatékának gondozója, az amerikai-brit biológus, Lee Durrell szerkeszt a kerek évfordulóra. A meglehetősen hízelgő leírás két, árokban vergődő meztelen csigáról megadja a könyv alaphangját, de egyben a természetvédő hitvallását is hirdeti: minden állatot – küllemükre való tekintet nélkül – csodásnak és pótolhatatlanak kell tekinteni. 

A Magam és más állatfajták – híres kötete a Családom és egyéb állatfajták mintájára – Gerald állatokkal való élethosszig tartó munkáját követi nyomon, befejezetlen emlékiratait ötvözi a már kiadott könyveinek szövegével, cikkeinek kivonataival, rádióadások és más írók szövegeinek bemutatásával, valamint a családjához írt levelekkel kiegészítve. 

A kötetből kiderül az is, hogy Durrell mindössze hároméves volt, amikor útépítő mérnök apja meghalt, édesanyja ezért a négy gyerekkel hazatért Angliába. Az asszony azonban a ködös anyaországban képtelen volt megküzdeni a rá nehezedő feladatokkal, ideg-összeroppanása alatt átmenetileg idősek otthonában ápolták, így Gerald és testvérei a katonás elveket valló Miss Burroughs nevelőnővel maradtak. A fáma szerint az asszony nemegyszer a szobájába zárta a csintalan kisfiút. Iskolás évei sem voltak könnyűek, sokszor csúfolták, nemegyszer verekedésbe keveredett, az anyja végül kivette a gyereket az intézményből. A családnak elege lett Angliából és annak időjárásából, hiányzott nekik India melege, így 1933-ban Korfura költöztek. 

Hat évig éltek a görög szigeten, itt kezdődött az életen át tartó szerelme a természet és a benne élő állatok iránt. Durrell visszaemlékezéseiben azt írja, Korfura érkezni olyan érzés volt, mintha újjászületett volna. A sziget teljesen elvarázsolta, órákig feküdt a fűben, megfigyelte az állatok titkos életét, és boncolásokat is végzett. 

Iskolába nem járt, magántanárok oktatták, közülük főleg a műveiben is szereplő természettudós, Teo Sztefanidesz hatott rá. Korfui éveiről a Családom és egyéb állatfajták című könyvében ír, szeretettel, és végtelen humorral mutatva be családtagjait, a sziget lakóit és annak élővilágát. 

1939 vége felé, amikor úgy tűnt, hogy a háború elkerülhetetlen, a család visszatért Korfuról Angliá­ba. Durrell hamarosan megkapta első állását, egy díszállat-kereskedésben helyezkedett el, később pedig a London melletti Whipsnade Állatkertben dolgozott gondozóként. Már fiatalon megfogalmazódott benne a szándék, hogy egy különleges állatkertet létesít, amelyet elsősorban a veszélyeztetett fajok védelmének szentel. A terve az volt, hogy apja örökségéből állatbefogó expedíciókat szervez az angol állatkertek számára, majd az ebből befolyt összeget saját állatkertjének létrehozására fordítja. 1946-ban fért hozzá az örökséghez, és első útja Kamerunba vezetett, de járt Brit Guyanában, Argentínában és Paraguayban, Új-Zélandon és Ausztráliában, Malájföldön és Madagaszkáron is. Főleg veszélyeztetett állatokat fogott be, hogy azok az állatkertek védelmében fennmaradhassanak. 

Kitartó munkája ellenére azonban a várt meggazdagodás elmaradt, ugyanakkor testvére tanácsára írni kezdte az utazási és gyermekkora él­mé­nyeit.­ Lendületes stílusa, az állatok viselkedésének sziporkázó bemutatása, humora hamar népszerűvé tette az olvasók körében, s az ebből szerzett bevétel, illetve ismertség végül megteremtette annak a lehetőségét, hogy a tervezett állatkertet megalapítsa, ami 1959-ben nyílt meg Jersey szigetén. Hogy a kihalt fajok előtt tisztelegjen, emblémának a XVII. században kipusztított madarat, a mauritiusi dodót választotta.

Négy évvel később létrejött a Durrell Természetvédelmi Alapítvány, közben szakmai továbbképzéseket, kutató-, szaporító­prog­ra­mokat és népszerűsítő előadásokat is szerveztek. Durrell rendkívül jó előadónak bizonyult, sokszor mesélt a brit rádióban, és öt nagyobb, állatokkal foglalkozó filmsorozatot is készített a BBC televízió stábjával. 
Egész életét végigkísérte a fajok kipusztulása miatti mély aggodalma. Sajnálta, hogy nehéz népszerűsíteni az olyan állatokat, amelyeket a kihalás veszélye fenyeget, de nem rendelkeznek a pandáéhoz hasonló bájos megjelenéssel. 

Arra is felhasználta írásait, hogy bírálja azt a széles körben elterjedt hiedelmet, miszerint az állatkertek csupán szórakozóhelyek, kevés tudományos értékkel. Azzal érvelt, hogy a legjobb esetben egy állatkert lehet laboratórium, oktatási intézmény és természetvédelmi egység egyben. Ő maga is új módszereket dolgozott ki nemcsak az állatok, ezen belül különösen a veszélyeztetett fajok tartására, hanem természetvédelmi célú szaporításukra is. Sikereit jól mutatja például­ a mauritiusi vércsék megmentése. A hetvenes évekre ugyanis ebből a különleges fajból mindössze négy példány maradt. Durrell és a felesége kezdték el a tenyésztési programot Mauritiuson. A sok évtizedes munkának hála ma már a visszaengedett egyedek önfenntartó populációt alkotnak a természetben. 

Durrell egészsége élete utolsó éveiben megromlott, csípőprotézis-műtétjét májátültetés követte, amelyből soha nem épült fel teljesen. Jerseyn hunyt el 1995. január 30-án, hamvait szeretett szigetén temették el. A természetvédelem és a modern értelemben vett állatkertek megalapításának feledhetetlen alakja volt, aki a könyveiben és filmjeiben él tovább, arra emlékeztetve mindannyiunkat, hogy felelősek vagyunk bolygónkért, és soha nem késő a cselekvés.