Szolgál, segít és nevel

Gyermekkorát a Somogy vármegyei Nagykorpádon töltötte két testvérével. Szülei segédmunkásként becsülettel igyekeztek eltartani a családot. Nem nélkülöztek, de a szerény bevételből nem tellett olyan nagyobb kiadásokra, mint például egy nyaralás. István mindennél jobban vágyott akkoriban egy biciklire, amelyet szülei nem tudtak megadni neki. Összegyűjtött alkatrészekből saját kezűleg rakta össze a kerékpárt. Fiatalon megtanulta, hogy a maga erejéből kell boldogulnia. 

Középiskolába elkerült Baranya vármegyébe, kollégiumba. Elhanyagolta a feladatait, ezért az egyik tanévben megbukott fizikából. Ekkor édesapja, aki mindig igyekezett jó irányba terelni őt, egész nyárra elvitte a fiát rakodómunkásnak, neki szegezve a kérdést: „Tényleg ezt akarod csinálni a jövődben?” Az emberpróbáló, kemény fizikai munka jó leckeként szolgált István számára. Nemcsak hogy sikerrel teljesítette a pótvizsgát, attól fogva szüntelen forgatta a tankönyveket, megszerette a szépirodalmat is, továbbá a szakma kiváló tanulójaként végzett a komlói vájárképző szakiskolában. 

A Zobák-bányában helyezkedett el, amire kitörési lehetőségként tekintett. Szorgalmas igyekezetével hamar elérte, hogy kinevezzék csoportvezetőnek. Történt egyszer, hogy egy váratlan sújtólégrobbanásnál beomlott az egyik járat, ahonnan a cingár fiú kihozta egy jóval megtermettebb társát. Sze­rette a bányát, de az ezredfordulón váratlanul bezárt, s István ott állt tanácstalanul: „Mégis, hogyan ­tovább?”

A sors azonban kiváló rendezőként úgy hozta, hogy találkozott egy régi barátjával, aki biztatta őt, jelentkezzen vele együtt a büntetés-végrehajtáshoz. Felvették körzetfel­ügyelő munkakörbe. Az intézetben pedig egy orvos, aki látta benne az ambíciót, arra ösztökélte, hogy tanuljon tovább. István így elvégezte a Wesley János Lelkészképző Főiskolán a szociális munka szakot 2009-ben. A bűnmegelőzés és a visszaesés témaköre foglalkoztatta, ebből írta a szakdolgozatát. Nevelőtiszt akart lenni, hogy a jó élet irányába teregethesse a fiatalokat. Nem kapta meg a lehetőséget, de nem akarta feladni az álmát, ezért kilenc év után otthagyta az állását, és jelentkezett a rendőrséghez. 

Így került a Budapesti Rendőr-főkapitányság Rendészeti Szervek közrendvédelmi főosztály központi objektumvédelmi osztály RIK őrségi alosztályára, ahol napjainkban járőrvezetői feladatokat lát el a főtörzsőrmester. Egyszer, épp szolgálatot teljesített, amikor egy előállított fiatalkorút kellett bekísérnie a javítóintézetbe. 2010-től végre teljesülhetett az álma, mert másodállásban ott kezdett dolgozni nevelőtanárként. Később átkerült a Béke Gyermekotthonba, pár éve pedig a Cseppkő Gyermekotthonban segíti a nehéz sorsú gyerekeket. 

Hamar rájött, hogy a szociális munkásoknak az emberi lélek működését is értenie kell, ezért jelentkezett az ELTE pedagógia–pszichológia szakára, ahol még egy diplomát szerzett. Később a Rendőrtiszti Főiskolán, a tiszthelyettesből tiszti pozícióba való átképzésnél, egy következőt is. 

A javítóintézetben, ahol 12–18 év közötti problémás gyermekekkel foglalkozott, az élet igazolta őt: nem lehet érdemben segíteni, ha nem járt már az ember hasonló cipőben. Beszélgetőtársam, aki hasonlóan nehéz sorból indult, képes átérezni ezeknek a fiataloknak a helyzetét, jól ismeri a világfelfogásukat, hiteles mentorként áll előttük. Szigorú és következetes nevelő, ugyanakkor a szívéhez nőnek a gyerekek. 

Évek munkájába telt, míg eljutottam ide szakmailag, s hasonlóképpen történt ez a magánéletemben is. 2000-ben megismertem a feleségemet, Tündét, aki szociálpedagógusként szintén a gyermekvédelemben dolgozik. Egy-egy bőrönddel érkeztünk Budapestre. Sokáig bérleményben laktunk, később megvásároltunk egy kisebb panellakást. Négy éve a külvárosba költöztünk egy kertes családi házba. Itt élünk ma a szemünk fényével, a hétesztendős Nóránkkal – mosolyog büszkén az édesapa. 

A hátrányos helyzetű gyerekek körében végzett szociális munkát nem lehet haszonszerzési célból vagy karriervágyból művelni, kizárólag hivatásszeretetből együttérzéssel, megértéssel és végtelen türelemmel. Ezek a gyerekek diszfunkcionális családban nőnek fel, mélyen gyökerezik bennük a vágy, hogy tartozhassanak valahová – mondja. Kiváló kezdeményezésnek tartja az Apponyi Franciska Jövőműhely Programot, amelynek a célja a gyermekvédelemben felnőttek támogatása. Mentorként jómaga is részt vállal benne, s igyekszik megnyerni a fiatalokat a rendőrséghez. 

– Roma származásom miatt is jól szót értek velük. Csak őszintén magamat kell adnom, elvárások nélkül fordulni feléjük. Mesélek nekik a tanulás fontosságáról, tartok bűnmegelőzési órákat is – magyarázza a nevelőtanár, aki igyekezetének valódi eredménye az, amikor egy gyermek az iránymutatásának köszönhetően leérettségizik, szakmát szerez, netán: egyetemre megy, majd családot alapít; megtanul boldogulni az életben.