Elcserélt gyermekek

Az európai folklór hemzseg a furcsa és csodálatos lényektől, de talán egyikükről sem szól annyi történet, mint a tündérekről. Ám a régmúlt tüneményei egészen mások voltak, mint modern kori társaik. Sok mesében jelentek meg ártó szándékkal, és talán semmi sem festi le jobban a gonoszságukat, mint a váltott gyerekekről szóló legendák. A hiedelem szerint a csalóknak, akiket a tündérek által elrabolt kicsik helyén hagytak – bár elsőre úgy tűnhetett, hogy az ember saját gyermekei –, számos olyan vonásuk akadt, amelyek felfedték valódi kilétüket. 

Így mesélték a Grimm testvérek 

A németországi Breslauban élt egy nemes, aki minden nyáron megkövetelte a munkásaitól, hogy betakarítsák a szénát a hatalmas birtokán. Senki sem kapott felmentést a fárasztó munka alól, még az az újdonsült anya sem, aki mindössze pár napja szülte meg első gyermekét. A fiatalasszonynak nem maradt más választása, magával vitte a csecsemőt a mezőre, és mielőtt nekilátott a munkának, a babát a fűbe fektette. Amikor később visszatért szoptatni, a kicsi embertelenül üvölteni kezdett, majd olyan erőteljesen és mohón harapta az asszony mellét, hogy a nő fájdalmában felkiáltott. Nem ismert a jámbor gyermekére. Amikor hazatért, a baba nem nyugodott le, napokig sírt, és ugyanolyan durván szopta a tejet, mint a mezőn. 

A fiatalasszony végül az urasághoz fordult segítségért, aki azt mondta neki: „Asszony, ha úgy gondolod, hogy ez nem a te gyermeked, akkor vidd ki a mezőre, ahol előzőleg hagytad, és verd meg erősen egy bottal. Hidd el, csoda tanúja leszel." Az asszony úgy tett, ahogy az uraság mondta, és addig verte a gyereket, amíg az már torkaszakadtából üvöltött. Ekkor jelent meg neki az ördög, kezében az ellopott gyermeket tartva. „Tessék, itt van a tiéd, az enyémet meg add vissza!” És elvitte a saját bömbölő csecsemőjét. 
Ahogy akkor a Grimm testvérek mondták, a váltott gyerekekről szóló történetek nem mesék, hanem legendák. Míg az előbbiek valóságában csupán a gyermekek hisznek, addig az utóbbiban egy egész nemzet. Az országonként változó történetek egyes változatai azt tartották, hogy a váltott gyerekek olyan tündérek, akik úgy akarták leélni hátralévő napjaikat, hogy emberek gondoskodnak róluk. 

Az embergyermek elrablásának oka is változó: a tündérállomány megerősítése, a szépség keresése, vagy épp az ördög lefizetése. Nem csoda, hogy gyakran a legszebb gyermekeket vitték el, és a helyükön hagyott váltótárs általában valamilyen módon torzszülött, rosszul fejlődő vagy beteg csecsemő volt, gyakran csillapíthatatlan étvággyal. A mítoszok szerint a legjobb módja annak, hogy megszabaduljon az ember a gonosz lénytől, ha valamilyen módon árt neki, megveri, éhezteti, megkínozza, netán a tűzre veti. 

Csecsemők a tündérdombon 

A gyermekeket természetesen nem lopták el és nem is cserélték ki őket senkivel. A szomorú igazság az, hogy az iparosodás előtti Európában a paraszti családoknak erős utódokra volt szükségük, akik képesek voltak dolgozni a földeken, hiszen az életük függött attól, hogy megtermeljék a mindennapi betevőt. Tehernek tekintették hát azokat a gyermekeket, akik mozgássérültek, netán betegek lettek, vagy egyéb módon több odafigyelésre szorultak. 

Ekkor indult útjára a váltott gyerekek legendája is. Amikor egy közösség ugyanabban hisz, akkor a tündérgyerekek megkínzása, verése, a tündérdombra való kitevése mindenkinek megfelelő megoldásként szolgált a bénulás, a hirtelen fellépő fertőzések, az autizmus és egyéb ismeretlen betegségek leküzdésével szemben. Ezért történhetett, hogy a csecsemő- és gyermekgyilkosságokért ritkán vonták felelősségre a szülőket. 
Az egyik ilyen eset 1690-ben történt a svédországi Gotlandban. A szülőket bíróság elé állították, mert karácsony este egy trágyakupacon hagyták tízéves gyermeküket. A kislány beteg volt és gyenge, nem nőtt megfelelően, ezért a házaspár úgy gondolta, hogy biztosan átváltozó. Abban reménykedtek, hogy ha elég ideig kint hagyják a kislányt a farkasordító hidegben, visszakapják azt az egészséges gyermeket, akit két évvel azelőtt neveltek. 

Élet és halál kérdése 

Az ismeretlentől való félelem szülte azt is, hogy egyes szülők a fogyatékkal élő gyermeküket szörnyetegnek tekintsék. Ez a hiedelem csupán akkor dőlt meg, amikor a tudomány a XVIII. és XIX. században igencsak előrehaladt. 
Még 1826-ban is feljegyeztek egy esetet az írek: egy Ann Roche nevű idős nő ápolta négyéves unokáját, ki nem tudott járni. Az asszony egy séta alkalmával vízbe fojtotta a kisfiút, mert a Thomas Crofton Croker által jegyzett Dél-Írország tündérlegendái és hagyományai című könyvében azt olvasta, hogy az ilyen gyermeket, mint az ő unokája, megszállta egy tündér. A gyilkosság ügyében lefolytatott tárgyaláson az asszony azt vallotta, azért fojtotta vízbe a kisfiút, hogy kiűzze belőle a tündért. Szentül hitte, hogy ez majd meggyógyítja. A nőt nem találták bűnösnek. 

Ma már a legtöbb kutató egyetért abban, hogy a váltott gyerekekkel szemben kialakult sokszor kegyetlen bánásmód pusztán gyakorlati túlélésként szolgált a nehéz időkben. Akármilyen borzalmas is, csupán ebbe a legendába kapaszkodva voltak képesek európai elődeink szembenézni az élet és a halál kérdésével, a végső döntéssel, amikor az egyébként is nehéz sorsú családba egy mentálisan vagy fizikailag sérült gyermek érkezett.