Trópusi szépség a lakásban

A virág szépsége, érdekessége, egzotikus jelleme már tizenévesen megragadta a Tatabányán élő Gergő József, a Magyar Orchidea Társaság elnökségi tagjának figyelmét. A természetszeretet gyermekkorától végigkíséri életét. Érdeklődéséből fakadóan agrármérnökként diplomázott. Az első papucsorchideáját (latinul: Paphiopedilum) csaknem negyven éve vásárolta meg. Napjainkban megközelítőleg kilencszáz-ezer darab trópusi nö­­vény található a gyűjteményében, amit a fajtagazdagságból adódóan formai, színbéli, méretbeli sokszínűség jellemez. 

Rendszeresen jár hazai és külföldi kiállításokra, ahonnan szüntelen egy újabb növénnyel tér haza. 2018-ban azonban egy tűzelhalás-betegség került be az akkoriban körülbelül hatszáz darabból álló gyűjteményébe, ami menthetetlenül tönkretette a növényeket. Pár év múlva, miután a tartásukra szolgáló szobahelyiségek többszöri fertőtlenítéssel sterilekké váltak, újra indult a gyarapításuk. 

A papucsorchideákat különösen kedveli József, ez a fajta képezi a gyűjteménye nagyobb részét. Lepkeorchideákból szintén sokat összeszedett, ugyanúgy a királynőként emlegetett Cattleya és a Dend­robium szép számmal található nála. Újabban a miniatűr, törpeorchideák keltették fel a kíváncsiságát. A boltban beszerezhető hibrideknél azonban számára sokkal érdekesebb és kihívásokkal teli az őserdőkben honos botanikai fajtákról való gondoskodás. Jómaga kiváló példa arra, hogy harmadik emeleti lakásban is lehet megfelelő odafigyeléssel és gondoskodással szép orchideákat nevelni, amelyek akár harminc évig vagy tovább tündökölnek. 

Az orchideák szinte minden kontinensen megtalálhatók, de elsősorban olyan sajátos mikroklímájú helyeken szaporodnak, mint a dél- és közép-amerikai hegyvonulatok, Ázsia trópusi, szubtrópusi területei, ideértve akár a Himalája hegyoldalait is. Javarészük a fákra telepedve él. Csupán a dús levelek közt megszűrt fény éri őket, vizet az esőzések alkalmával vagy a lecsapódó reggeli harmatból kapnak. Az epifita növények (nem paraziták) a növekedésükhöz, virágzásukhoz szükséges tápanyagot nem az őket tartó, támasztó fáktól veszik el, hanem azt madarak ürüléke, a környezetben lévő lehullott és a gyökerek közt felhalmozódott lomb bomlása szolgáltatja számukra. 

Az első trópusi orchideát 1732-ben hozták be a Bahamákról Európába. Angliában a XIX. században számos növényház épült, ekkor vált lehetségessé a gyűjteményekben való elterjedésük. A tömeges termesztés, a hibridek létrehozása csak száz évvel később indult meg a laboratóriumokban történő steril magvetésnek, klónozásnak köszönhetően. 
Habár az orchideákat sokan igényes növénynek gondolják, a termesztett (a szobai körülményekhez szelektált) fajták is valójában a ridegebb tartást kedvelik. Vásárláskor nézzük meg, milyen típusú növényt veszünk. Például a papucsorchideák vagy a kereskedésekben gyakran kapható csónakorchideák talajlakók, ami tulajdonság meghatározza a róluk való gondoskodás módját – informál bennünket Gergő József. 

A hidegházi fajták, amik például az Andokból és a Himalája hegyeiből származnak, 16–20 Celsius-fokos vagy annál is hűvösebb helyen érzik a legjobban magukat. A mérsékelt házi csoport tagjai a melegebb-hidegebb időszaki ciklusok váltakozásához alkalmazkodtak, ezért tartásuk könnyebb, de odafigyelést igényel. Érdemes tehát a melegházi fajtákkal (például lepkeorchideával, Dendrobiummal) kezdeni, amelyek viszonylag kevés gondozással hosszú évekig elélnek. 

Általában a locsolás jelenti a legnagyobb problémát: tízből kilenc virágnál a nem megfelelő öntözéstechnika vezet a pusztuláshoz. Például a lepkeorchideáknál, amennyiben víz marad a szár és levelek találkozásánál (főleg éjjelre), az tőrothadást okoz. Jó öntézési módszernek tűnik, hogy heti egyszer a cserépalátétet teletöltjük (körülbelül 2 cm magasan), s onnan a virág magának veheti fel a szükséges nedvességet. 

Szükségszerű a kérges közeget cserélni, ha az túlságosan földszerűvé, levegőtlenné válik. Továbbá, amikor már „kimászik a növény a cserépből”: a gyökerei szépek, a levelei viszont fonnyadnak. Tévhit, hogy kizárólag átlátszó edénybe kell tenni, hiszen a föld feletti leveleivel, gyökereivel képes a fotoszintézisre. Az el nem száradt virágszárakkal két módon járhatunk el: visszavágjuk, és akkor erősödik a tő, növeszt új, hosszabb szárat több virággal. Ha meghagyjuk azokat, az elágazások mentén hamarabb kezd új virágszárat hozni, ugyanakkor kevesebb bimbóval. 

Érdemes megemlíteni, hogy a bambusz- vagy nádorchideaként emlegetett fajta lombhullató. A folyamatosan kapható virágzó egyedeknél az év bármely szakában bekövetkezhet, hogy miután beértek az évi hajtások, a levelek elkezdenek sárgulni, elszáradni, végül lehullani. A növénynek ilyenkor szüksége van egy hűvös, szárazabb pihenő időszakra. Ezt követően fog újra virágba borulni. 

A trópusi növények szaporodása az élőhelyükön jelen lévő rovarok segítségével történik. Az orchideák sok fajtája olyan feromonokat bocsát a levegőbe, amikkel magukhoz hívják a beporzókat. Továbbá akadnak olyan példányok, amelyeknek a virágja megtévesztésig hasonlít egy dongóhoz vagy egy posztméhhez (a hazai bangó fajok ilyenek). Ez a ráutaltság egyben gátat is vet a növények elterjedésének: a hosszú sarkantyús Angraecumokat például egyedül csak a hosszú pödörnyelvű éjjeli szenderek tudják beporozni.