Vízköpők és démonok

Bár a vízköpőt a gótikus középkori építészet jellegzetes elemeként tartjuk számon, hagyománya az ókorban gyökerezik. Már Egyiptomban is megjelent, legtöbbször oroszlánfejjel ábrázolták. Valódi funkcióját a középkorban nyerte el: jellegzetes kialakításával az esővizet vezette el az épületből, így előzve meg a falak károsodását. 
Későbbi, démonszerű ábrázolásának népszerűsége a franciáktól ered. Az úgynevezett gargouille-k (denevérszárnyú, hosszú nyakú szörnyek) megformázását egy helyi legenda ihlette. 

E szerint II. Chlothar frank király (584–629) úgy határozott, hogy Rouen egyházi tartomány püspökévé egykori kancellárját, Szent Romanust teszi meg. Bevonulva a városba, Romanus arról értesült, hogy a települést évek óta egy Gargouille nevű sárkány tartja rettegésben. A szörny hajókat nyelt el, tűzvésszel sújtott, ám végül a püspök személyében őt is utolérte a végzete. Szent Romanus ugyanis egyezséget ajánlott a pogány he­lyiek­nek: ha megszabadítja a várost a sárkánytól, a lakosság áttér a keresztény hitre. Egy kereszttel indult a szörnyeteg ellen, ezzel babonázta meg a sárkányt, magával csalogatta a városba, ahol aztán egy rab segítségével máglyára vetette. A fejét azonban nem tudták felemészteni a lángok, ezért azt a helyiek levágták, s hogy a jövőben rájuk leselkedő démonokat elijesszék, feltették a templom tetejére. Később aztán, Romanusra emlékezve, Rouen mindenkori érseke jogot kapott arra, hogy szabadon engedjen egy rabot, amíg a szent ereklyetartót körbe­viszik a menetben. Így lettek a mitikus lények és zavarba ejtő emberalakok a középkori vízköpők témái. 

Hegyes fülek, karmok 

A katedrálisok építése során a vízköpők használata széles körben elterjedt Európa-szerte. A leghíresebbek talán a párizsi Notre-Dame kiméra kőszobrai és vízköpői. A székesegyház a gótikus építészet egyik legkiválóbb példája, égig érő tornyaival, éteri ólomüvegeivel és varázslatos szobraival évszázadok óta fogadja a hívőket és a turistákat. A szentek és a próféták faragott ábrázolásai mellett a székesegyház külső részén található kőlények a legérdekesebbek. Mire a Notre-Dame 1345-ben elkészült, több tucat mészkő vízköpő borította a külső falait. A lények mindegyike jellegzetes megjelenésű, hosszú nyakuk állatfejben végződik. Gyakran tollas szárnyaikat kifeszítve vicsorítanak, hegyes füleikkel és karmos végtagokkal tették őket ijesztővé a mesterek. Míg a kimérák mindössze díszítőelemek, addig a vízköpők praktikus szerepet töltenek be. A mesterek arra is gondoltak, hogyan lehetne leginkább megvédeni a szent helyet a habarcs erodálódásától, ez a magyarázata annak, hogy a vízköpők gyakran merészen megnyúlt lény alakját öltik: minél hosszabb a teremtény, annál távolabb tudja kivezetni a vizet a faltól. 

A kőfaragó bosszúja 

Freiburg városának székesegyháza nem mindennapi remekmű, csak a felépítése több mint 300 évig tartott. 116 méteres nyugati tornya az égben trónoló Isten felé nyúlik, míg az alsó rész masszív falai és pompás oszlopai a Földhöz való kapcsolódást szimbolizálják. Egy több mint 750 éves harang is öregbíti a székesegyház hírnevét. Csodával határos módon a freiburgi katedrálist megkímélték a háború alatti bombázások, a helyiek nagy becsben tartják imahelyüket. A ma már több mint 800 éves építészeti alkotást az év szinte minden napján karbantartják és tisztítják, ez alól az igencsak furcsa vízköpőjének kerek feneke sem kivétel. 

A legenda szerint a katedrális építése során a városi tanács tagjai egy kőfaragót bíztak meg az épület szobrainak megtervezésével és kivitelezésével, és meghagyták, hogy vízköpőket is készítsen. A kőfaragó éjt nappallá téve dolgozott, ám a városatyáknak semmi nem volt elég, egyszer ebben találtak hibát, másszor abban, már-már úgy tűnt, semmi sem lesz a korábbi megállapodásból. Miután a kőműves nagy nehezen elkészült a munkával, a városatyák kijelentették, fogytán a pénz, így a mester nem a kialkudott fizetést kapja meg. A kőfaragó erre bosszút esküdött, és úgy helyezte el az egyik vízköpőt, hogy az a fenekét a városi tanács épülete felé ürítse a csapadékot, amely most már örökké látható Freiburg ikonikus épületén. 

Alien az apátságon 

A skóciai Paisley Abbey több száz éves tornyai között egy földönkívülit ábrázoló vízköpő rejtőzik. Hegyes fogsorával és domború fejével pont úgy néz ki, mint Ridley Scott '70-es évekbeli horrorfilmjének főszereplője, az Alien. De vajon hogyan került a XX. század ikonikus szörnye, a Xenomorph az ódon falakra? 

Az úgy történt, hogy amikor 1991-ben átalakításokat végeztek a XII. századi apátságon, elhatározták, hogy az épület néhány eredeti vízköpőjét kortárs lényekre cserélik. Sokan talán nem is vették volna észre az ősi, boltíves ajtó tetején ülő díszes idegent, ha néhány évvel ezelőtt a vízköpőről készült fotó nem terjedt volna futótűzként a közösségi médiában. Ekkor derítették ki a kíváncsi riporterek, hogy az alkotó David Lindsay szobrász volt. Ahogy Lindsay mesélte, a pályázók feladata az volt, hogy olyan új dizájnt tervezzenek, amelyek megfelelnek a gótikus vízköpők kritériumainak, vagyis működőképesnek kell lenniük, amibe beleépíthetik a csatornát. Körülbelül 20 javaslatot terjesztettek elő, köztük az ő Alienjét is, amit saját bevallása szerint a határidő lejárta előtt egy nappal nyújtott be, hogy ezzel tisztelegjen egyik kedvenc filmjének félelmetes teremtménye előtt. Mióta a képek elterjedtek a közösségi médiában, rengetegen özönlenek az apátsághoz, hogy lássák a vízköpőt, amely váratlan forgalmat jelenet az egyébként csendes középkori településnek.