Az állatvilág különös anyukái

Aprócska vérszívók 

Az apró, Madagaszkáron élő dra­kulahangyák (Adetomyrma) furcsa módon mutatják ki szeretetüket az utódaik iránt: az úgynevezett nem pusztító kannibalizmust gyakorolják. A hangyatörzset a sziget egyik fennsíkján fedezte fel Brian Fisher amerikai entomológus. Az Ade­tomyrma nemzetséghez tartozó rovarról azt feltételezik, hogy nem csupán egy új faj, hanem az összes ma élő hangyafélék közös őse, amely 70–100 millió évvel ezelőtt kezdett el kifejlődni a darazsakból. A csak drakulahangyákként emlegetett egyedek különlegessége, hogy saját lárváik vérét szívják. Sok más hangyafajhoz hasonlóan a felnőtt állatok nem képesek szilárd táplálékot magukhoz venni, így amikor a kolónia királynője utódokat hoz a világra, ő és a dolgozói egyszerűen­ összeharapdálják a lárvákat, és a kiserkenő testnedvvel táplálkoznak. Madagaszkár szigetén eddig összesen 600 hangyafajt írtak le, de még rengeteg olyan lehet, ami felfedezésre vár ebben a térségben.

Egyedül a jégtáblákon 

A társaságkedvelő grönlandi fókaanyák drasztikus módon kényszerítik borjaikat az önálló életre. A szaporodási időszakban a hímek a jégtáblák között úszkálva, víz alatti kiáltásokkal és légbuborékok fújásával udvarolnak a nőstényeknek. A párzás után az anyák a jégtáblákon hozzák világra sárgás bundájú kölykeiket, és 12 napig szoptatják őket. Ez időszak alatt a borjúk 10–12 kg-os születési súlyukat megháromszorozzák, így mikor az anyjuk magukra hagyja őket, már elérik a 30–35 kilót is. Az elválasztás után a kisfókák teljesen egyedül, élelem nélkül maradnak a jégtáblán, és akár hat hetet is igénybe vehet, mire rászánják magukat, hogy belemenjenek a vízbe, és önállóan fogjanak halat maguknak.

Békaovi a broméliában 

A nyílméregbéka-félék családjába tartozó eperbéka Közép-Amerikában honos faj, ami nem csak arról híres, hogy egy roppant mérgező bőrváladékot termel, amit aztán az indián törzsek a nyilaik hegyére kennek a vadászat során, de ennek a hüllőnek a nősténye a szó szoros értelmében mindenkit felülmúl, amikor anyai feladatait kell teljesítenie. Miután 4–6 petét tojt, melyeket a talajon helyez el, végignézi, ahogy azok életre kelnek. A frissen kikelt ebihalak aztán az anyjuk hátára másznak, aki elindul, hogy biztonságba helyezze a kicsiket a fák tetején. Miután egyesével felcipelte őket, behelyezi a fákon élő broméliák csésze alakú közepébe, oda, ahol az esővízből már egy kis úszómedence képződött. A többkanyaros fuvarral és a magánovik kialakításával azonban még nem érnek véget a szuperanya feladatai. Az eperbéka hat-nyolc hétig megtermékenyítetlen petéivel eteti az ebihalakat, ezzel teszi lehetővé, hogy azok fiatal békákká nőjenek, kimásszanak a medencéből, leereszkedjenek a földre, ahol elkezdődhet számukra az igazi, felnőtt békaélet. 

Csak a szíve marad 

Megannyi pókfajta számára a párosodás az élet végét is jelenti, de arról már kevesebbet hallunk, hogy egy anyát a saját utódai faljanak fel, méghozzá úgy, hogy a szívét érintetlenül hagyják! Márpedig a Stegodyphus lineatus esetében ez történik. A dél-izraeli Negev-sivatagban élő pókanyák előszeretettel szövik hálóikat cserjékre, aminek az egyik végébe egy kúp alakú helyet készítenek, hogy abban rakják le a petéiket. A kispókok, kikelésüket követően, addig maradnak szobafogságban, amíg anyjuk el nem engedi őket. De hogy az utódok semmiben se szenvedjenek hiányt, az anya saját testével eteti őket. A nem mindennapi gondoskodás rögtön a kikelést kö­ve­tően­ elkezdődik. A nőstény leáll a táplálkozással, és életének utolsó két hetét azzal tölti, hogy folyékony állapotban visszaöklendezi utolsó vacsoráját, belekeverve emésztőrendszerének darabjait is. Amikor a kicsik készek a szabadulásra, a lassan haldokló anya kiengedi őket a kúpból, felajánlva magát az apró kannibáloknak. A fiatal példányok aztán valósággal elárasztják a szülő fejtorát, majd szájszervükkel átlyukasztják a potrohát is, és elkezdik kiszívogatni a már időközben elfolyósodott szerveket. Miután az utódok az anyai szívet érintetlenül hagyják, egymásnak esnek, és csak a legfittebbek hagyják majd el élve a szülői hálót. 

Ki az úr a csapatban? 

A kizárólag Etiópia és Eritrea magasföldi füves szavannáin élő dzse­ládapáviánt 1835-ben fedezték fel. A majompopulációk 2–5000 méteres magasságon élnek, és az ottani szélsőséges éghajlathoz alkalmazkodtak. Bár a csapatot egy hím vezeti, aki 4-6 nőstényből álló háremet tart, mégis az anyák a valódi főnökök. Mikor egy idegen hím megpróbálja átvenni az uralmat felettük, a nőstények döntik el, kit támogatnak, de ilyenkor következik be az úgynevezett Bruce-hatás is. Ez azt jelenti, hogy a vemhes nőstény inkább spontán elvetél, ha a territóriumán belül megérzi egy idegen hím szagát, mintsem hogy kitegye újszülöttjét a rá váró veszélyeknek. A bizonyos feromonok hatására bekövetkező jelenséget először az amerikai kutatónő, Hilda M. Bruce fedezte fel egereken, és jegyezte le 1959-ben. A vetélésnek két oka van: a nőstény egyrészt megakadályozza, hogy az idegen hím megölje a nem tőle származó utódot, másrészt pedig, hogy ha az új hím képes volt behatolni a territóriumba, az azt jeleneti, hogy a rivális rátermettebb az utódnemzésre, így annak génkészlete is jóval kedvezőbb.