Felfigyelt rájuk a világ

Kis Herkules 

Richard Sandrak 1992-ben született egy ukrajnai kisvárosban, ám két évvel később a szüleivel Pennsylvaniába költözött, hogy Amerikában kezdjenek – reményeik szerint – egy jobb életet. A kisfiú szülei sportolók voltak, így nem csoda, hogy már mindössze háromévesen, a felnőtteket utánozva, kis súlyokkal edzeni kezdett. Mindez a kezdetekben teljesen normálisnak, sőt egészségesnek tűnt, ám egy csapásra minden megváltozott, amikor a család 1999-ben Kaliforniában talált új lakóhelyet. Richard apja ekkor kezdte el fia intenzív edzését, amely napi 600 fekvőtámaszt és felülést, valamint 300 guggolást jelentett. A gyerek sokszor napi hat-hét órát sportolt, iskolába nem járt, a szülei otthon tanították. Amikor az apa úgy vélte, fia elég felkészült ahhoz, hogy a testépítők világába lépjen, elvitte őt egy híres kaliforniai fitneszedzőhöz abban a reményben, hogy a gyerek kar­rier­jét a férfi egyengeti majd tovább. 

A média nagyon hamar felkapta az akkor hétéves, kockás hasú, rendellenesen izmos testű gyereket, a világ legerősebb kisfiújának kiáltották ki. Kis Herkulesként megannyi magazinban szerepelt, számos híres testépítőversenyen megfordult, dokumentumfilm is készült a mindennapjairól. A sikerek ellenére, vagy éppen ezért, az aggódó kritikák is egyre hangosabbak lettek: vajon szteroidok vagy gyermekbántalmazás áll Richard sikerei és kinézete hátterében? 

A ma már 33 éves, kaszkadőrként dolgozó férfira rá sem lehet ismerni. Ahogy mondja, szülei ugyan fizikailag soha nem kényszerítették az edzésekre, de apjának mindig is meg akart felelni. A szigorú edzések, és a barátok, iskolatársak nélküli évek 11 éves korában értek véget, amikor az apát börtönbe zárták az anyja ellen elkövetett családon belüli erőszak miatt. 

Hároméves maratonista 

Budhia Singh története nagyon sokakat megérintett a 2000-es évek közepén. Kezdetben ő volt az inspiráció minden szegény gyerek számára, élete számos interjú és film témája lett, ám később a sorsa nem úgy alakult, ahogy azt a legtöbben remélték. 

A kisfiú az indiai Odisha állambeli Khordha kerületben született nincstelen családba. Apja korai halála után anyja súlyos anyagi nehézségek miatt kénytelen volt eladni őt egy kereskedőnek 850 rúpiáért. Biranchi Das cselgáncsedző és árvaházvezető azonban észrevette, hogy rosszul bánnak a fiúval, ezért visszavásárolta őt. Egy alkalommal, amikor Budhia engedetlen volt, Biranchi futással büntette meg őt. Ám elfeledkezett a tanítványáról, s mivel nem kötötte ki, hány kört kell a fiúnak teljesítenie, amikor öt óra múlva visszatért a sportpályára, döbbenten látta, hogy még mindig ott köröz. Elkezdte őt hosszútávfutásra edzeni, és Budhia már háromévesen lefutotta első hivatalos maratonját. Négyéves koráig összesen 48 maratont teljesített. Később rekordot állított fel azzal, hogy 2006-ban a Puri és Bhu­­ba­nesh­war közötti 59,7 kilométert hét óra két perc alatt futotta le, ezzel ötévesen a világ legfiatalabb maratonistája lett. A kisfiú ígéretes karrierje azonban néhány szerencsétlen esemény miatt derékba tört.

Szeretett edzőjét 2008-ban lelőtték egy személyes vita következtében. A férfit egyébként ezt megelőzően azzal vádolták, hogy anyagi hasznot húz Budhia sikereiből, ami állandó feszültséghez vezetett a fiú anyja és Birachi Das között. Budhia kilenc évig élt egy sportkollégiumban, ahol sajnos nem kapta meg a megfelelő támogatást ahhoz, hogy idővel olimpiai­ bajnok legyen belőle. Tizenhárom éves korára már csak napi 1-2 órát fordított az edzésre. Egyértelmű volt, hogy a pályán kívüli események és a belé vetett hit, az erős kezű felnőtt hiánya rányomta a bélyegét az életére és ígéretes karrierjére is. 

A lány a fotón 

Phan Thi Kim Phúc Oont, vagyis a napalmlány, aki 1963. április 6-án született Dél-Vietnámban, a XX. század talán egyik legikonikusabb fotójának a főszereplője. A ma már kanadai állampolgárságú nő A háború terrorja című fényképen meztelenül rohan a Trang Bàngban elkövetett bombatámadás elől. A Pulitzer-díjas képet az Associated Press számára készítette Nick Ut vietnámi-amerikai fotós a háború alatt, 1972. június 8-án. 
Az esemény 50. évfordulóján Phúcot újra felkeresték az újságírók. Az akkor 59 éves asszony visszaemlékezése szerint épp a barátaival játszottak, amikor egy repülőgép napalmtámadást hajtott végre a feltételezett vietkongi rejtekhelyek ellen. 

„Amint a napalm hozzám ért, a ruháim leégtek – mesélte az újságíróknak. – Még mindig emlékszem a karomra, ahogy lángra lobbant, és a tűzre, ahogy villámgyorsan szétterjedt rajtam. Rettenetesen féltem, csak ordítani tudtam. Közben hálát adtam Istennek, hogy a lábam nem égett meg, és képes vagyok futni. Egy darabig csak rohantunk, de aztán nem bírtam tovább. Azt kiabáltam, hogy túl meleg van, túl meleg. Közben a katonák megpróbáltak segíteni, vizet öntöttek a hátamra, a többire nem emlékszem, elvesztettem az eszméletemet. Miután Nick elkattintotta a képet, és látta, hogy rettenetesen megégtem, azonnal letette a fényképezőt, felnyalábolt, és elvitt a legközelebbi kórházba. Ő mentette meg az életemet.” 

Bár a fiatal Phúc évekig gyűlölte a róla készült fotót a kiszolgáltatottsága, a meztelensége miatt, ma már büszke arra, amit az képvisel. A napalmlány a háború egyik legikonikusabb és legerősebb szimbólumává vált, erősen befolyásolva a globális közvéleményt és a háborúellenes mozgalmakat. 
Phúc a sérülései miatt évekig orvosi kezelésen esett át, végül Kanadába költözött, ahol állampolgárságot szerzett, majd megalapította a Kim Foundation Internationalt, egy nonprofit szervezetet, amely a háború gyermekáldozatainak segítésére törekszik. Azóta az UNESCO jószolgálati nagykövete és a béke szószólója lett.