Lelkünk a sorok között

Darida-Molnár Bettina irodalomterapeuta, facilitátor nyolc évvel ezelőtt ment el egy foglalkozásra, ahol Grecsó Krisztián egyik novellájával foglalkoztak a résztvevők. Addig nem is gondolta, hogy mi mindent képes felszínre hozni egy novella, és hogy milyen mélységben lehetséges idegenekkel beszélgetni terápiás közegben. 

– A szövegek hatnak ránk, az irodalomterápia pedig teret, időt, közösséget, vagyis lehetőséget teremt arra, hogy jobban megvizsgálhassuk, mit indított el, mit váltott ki belőlünk az adott mű – magyarázza a szakember. – A szöveg adja a kiindulópontot, ösztönzőleg hat a beszélgetésre. A résztvevők megoszthatják az érzéseiket, gondolataikat és reflektálhatnak a többiek megélésére is, így könnyebben ráláthatunk a viselkedésünkre, más megvilágításba kerülhetnek az elakadásaink. Így válik a szöveg és a közösség önismereti segítővé. Nem műértelmezésről van szó, a szöveg csak ugródeszka. A lényeg, hogy a résztvevő számára mit jelent az adott mű. 

A hazai gyakorlatban fejlesztő és klinikai irodalomterápiát különböztetünk meg. Az előbbi esetében egészséges személyekkel, normatív krízisekkel, életfeladatokkal, személyiségfejlesztéssel foglalkoznak a szakemberek, míg a klinikai fókuszába a komolyabb zavarokkal küzdők kerülnek. Ennek megfelelően vannak általános önismereti csoportok, de léteznek például szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeinek, kismamáknak, autoimmun vagy daganatos betegeknek, fiatal felnőtteknek és középiskolásoknak szóló összejövetelek is. 

Bár az irodalomterápia Magyarországon már sok éve jelen van az egészségügyben is, sajnos még nem annyira elterjedt, mint külföldön. G. Tóth Anita, aki a nagykállói Sántha Kálmán Szakkórház pszichiáter szakorvosa, elsősorban klinikai területeken (pszichiátria, addiktológia, onkológia) vezet csoportokat. Balikó Fanni pszichológus/irodalom­te­rapeu­ta kórházi keretek között dolgozik autoimmun betegekkel, Matuszka István a daganatos betegellátás területén használja az irodalomterápia eszközeit és módszerét. 

– Én jelenleg két területen dolgozom biblioterapeutaként. Egyik a nyitott irodalomterápiás csoport, ami Hívó szavak néven fut, a másik pedig az Önismereti könyvklub. A terápiás alkalmak nyitó körében gyakran használok képeket, illusztrációkat, asszociációs kártyákat. Általuk könnyebben megfogalmazható, hogy milyen érzésekkel érkeztünk a csoportba, a záró körben pedig segít rendezni a gondolatainkat, összegezni az érzelmeinket. A legutóbbi nyitott alkalomra például azt kértem a jelenlévőktől, hogy nézzék meg az Időről időre című filmet, ebből választottam ki aztán egy részletet. A közös értelmezés után hozzákapcsoltam egy verset a film által érintett témákhoz. Facilitátorként az egyik feladatom az volt, hogy a vers rövid értelmezését követően a résztvevők vizsgálják meg, milyen pozitív vagy negatív érzéseket hozott elő belőlük, mit világított meg nekik a szöveg, és vajon miért pont azt. A résztvevők ennek a versnek a mintájára írták meg a saját költeményüket. Láttam már riadt arcokat, amikor erre a feladatra sor kerül, de ezeknek a papírra vetett gondolatoknak nem az a célja, hogy szépirodalmi minőségűek legyenek, az a fontos, hogy segítsenek kifejezni azt, amit érzünk. A csoport előtti megosztás sem kötelező, ha valaki szeretné megtartani magának az írását, természetesen megteheti. 

– A legemlékezetesebb mindig az első csoportom lesz, a diplomamunkám részeként tartottam te­rápiát fiatal felnőtteknek. A végén kértem, hogy fogalmazzák meg, milyen érzések ébredtek bennük a folyamat során. A résztvevők többsége szerint a találkozások legfőbb terápiás hozadéka az volt, hogy érezhették, nincsenek egyedül a problémáikkal. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak mi küzdünk elakadásokkal, és akkor jön egy csoport idegen, s őszintén elmondják, hogy ők is hasonló cipőben járnak, mint mi. 

Adja magát a kérdés, hogy egy irodalomterapeuta milyen könyveket emel le a polcról szívesen a szabadidejében? 

– Igyekszem úgy válogatni, hogy legyen önismereti könyv, regény, novella és mese is az olvasottak között. Az olvasás nekem a levegőm, az életem szerves részre. A könyveimhez úgy járok vissza, mintha hazamennék. Menedékért, inspirációért, támogatásért, és nem utolsósorban azért, hogy általuk minél többet tudjak meg önmagamról és a világról. Az utóbbi egy-két évből kiemelkedett Márai Sándor Egy polgár vallomásai című regénye. Szinte minden oldalon találtam olyan mondatot, amin napokig merenghettem. El sem tudom elképzelni, hogyan lehet ennyire pontosan visszaemlékezni, strukturáltan átlátni a családi életünket, s ennek viszonylatában megfogalmazni önmagunkat. Nekem is nagy vágyam, hogy egyszer így, kicsit kívülről ránézzek az életemre, és leírjam a történetemet. Irodalmi magasságba sosem fog emelkedni az írásom, de ez nem is lényeges.