Na, mi lesz még itt!

Az első aggodalmam, hogy fogunk eljutni a helyszínre, gyorsan meg is oldódott, mert lányom osztálytársának apukája szívesen vállalta a három és fél órás utat, mondván, így az ő két gyermekének is lesz társasága. Ám tíz perc sem telt el, már kérdezgették a kicsik: mikor érünk oda? Elterelő hadműveletként megkérdeztem, milyen zenét szeretnének hallgatni, felváltva rendelhet mindenki. Ez remek ötletnek bizonyult, mert attól kezdve a különféle zenei stílusok hullámán suhantunk egészen a folyóig. 

Ott kiderült, hogy a szervezők sajnos késni fognak. Egy apuka odasúgta, hogy „na, mi lesz még itt!”, de szerencsére a gyerekek hamar feltalálták magukat, így a kétórás várakozás nekik észrevétlenül eltelt. Végre mindenki megérkezett, kiosztották a mellényeket, a hordókat, evezőket, elosztották a hajókat. A gyerekeimmel kerültem egy kenuba, kaptunk egy kormányost is, aki segített bepakolni a holminkat a hordókba, aztán a kenuba, bár amikor meglátta, hogy hoztam egy összecsukható kisszéket is, ő bizony el akarta hajítani, hogy ez meg minek. Ekkor meg bennem ötlött fel, hogy tényleg mi lesz még itt, pedig még el sem indultunk. 

Na, de hát jöjjön, aminek jönnie kell! Elindultunk, eveztünk, szuper volt. Mi rajtoltunk utolsóként, mert a kormányosunk tapasztalt, hajtjuk a végét, nem hagyunk le senkit. Kisfiamnak ez nem annyira tetszett, versenyző típusként mindenkit meg akart előzni. Vezető emberünk viszont jócskán lemaradt, hogy elkölthesse a reggelijét, mire én megragadtam az adódó lehetőséget a fiamnak, és elkezdtük megelőzni a kenukat. Csak számolta egyre lelkesebben, hogy már öt, már hét, már kilenc hajót lehagytunk. Akkor – még nem is tudva, mennyi van még hátra a távból –, nagyon úgy éreztem, hogy nekem mára elég volt. Megálltunk, fiacskám diadalmasan és elégedetten hátradőlt, hogy ez is megvolt. Gondoltam, ő is elfáradt kissé, bár ez nem látszott rajta. Visszacsorogtunk a sor végére, és nyugodt tempóban, a sodrást is felhasználva csúsztunk lefelé, élveztük a csodaszép tájat, amibe végre bele tudtam feledkezni. Egy pillanatig sem éreztem, hogy beleeshetünk a vízbe, csak a nyugalom és biztonság érzése járt át. Kormányosunk kiválóan teljesítette faladatát. Élvezettel siklottunk, jöhetett szűk folyosó, hullám, kanyarok, kihajló ágak, mi haladtunk töretlenül arrafelé, amerre a legmegfelelőbb volt az út. 

Az első szálláshely egy hatalmas erdei tisztáson volt. Felvertük a sátrakat, és már készült is a finom paprikás krumpli. A krumplipu­co­lás­ból mindenki szorgosan kivette a részét. Mintha már évek óta együtt evezett volna a csapat, szuper társaság jött össze. Szúnyogok döngicséltek körülöttünk, így a riasztók is előkerültek. Mindkét fél megszenvedte a kilátástalannak tűnő csatát. Este tíz körül csoda történt, az én fiam magától jelentkezett, hogy aludni szeretne, aztán a lányom is csatlakozott hozzá. Nekem is sikerült elaludni, de hamar fölébresztett a nagy meleg és a kevés levegő a sátorban. Aztán csak elnyomott a fáradtság. 

Másnap nehezebb pálya várt ránk, szűk járatokkal, fennakadásokkal, torlódásokkal, de nagyon tetszett, mert egy kis kihívás jót tesz az embernek. Három gáton át kellett emelni a kenut. Kiszálltunk, mindent kipakoltunk, átcipeltük a hajót, visszapakoltunk, beültünk, indultunk. Az egyik szűk járatnál már mindenki érezte, hogy lehetne azért ez könnyebb is, mert még elég sok van hátra az útból. A fáradtság meg nem segít az előrehaladásban és a koncentrációban, főleg a gyerekeknél, akik azzal próbáltak segíteni magukon, hogy ide-oda mocorogtak, egyre sűrűbben kértek enni-inni, lehetőleg finomságot. Ilyenkor nehéz őket ülve tartani, ha meglátnak valami érdekeset a vízben, hirtelen kinyújtják a kezüket, a hajó megbillen. Ilyenkor jön egy kis pánik, nehogy felboruljon a hajó. Labilis az egész, ha mindenki egy irányba mozdul, esélytelen a korrigálás. 

Így zuhan a vízbe a gyerek, a csomag, felfordul az egyik hajó a teljes felszereléssel és személyzettel. Néma csend. Mit lehet ilyenkor tenni? Pár segítőkész apuka rögtön ugrik, segít. A vízbe pottyant gyerekeknek szerencsére semmi bajuk, mert felkészültünk az ilyen helyzetekre. Tetszik is nekik a dolog, nevetnének, de fürkészve figyelik szüleik reakcióját. Az a biztos, ha nem nevetnek, mert nagy bajt csináltak. Meg is vannak szeppenve, de mindenki higgadt, a károsultak pakolják vissza a cuccokat, a többiek merik a vizet a hajóból. Nincs nagy baj, ez is egy élmény, lesz mit mesélni később. 

A nagy ijedelem után megérkeztünk a következő helyszínre, mindenki felverte a sátrat, tűzrakás, kezdődött a jóleső pihenés, beszélgetés. A gyerekek szabadon rohangásztak kedvükre, a vízbe pottyanók mindenkitől kaptak egy kis „szíverősítőt". 

Éjjel nem aludtam már annyira jól. Kétoldalt a sátrakból horko­lás­hangok, messzebbről erőteljes kacsahápogás hallatszott. Figyelve a neszekre, felfedeztem békakuruttyolást, bogárzümmögést, szélsüvítést, aztán szépen kezdett minden hang összemosódni, és egyszer csak felébredtem. Reggel volt. 

Hajóra szálltunk és leeveztünk az utolsó megállóig. Kipakoltunk, lemostuk a kenukat, a hordókat, átcuccoltunk az autóba, még egy búcsúfagyizás a gyerekekkel, és indulás haza. A csapatnak már eszébe sem jutott azon hadakozni, hogy milyen zenét hallgassunk. Egyszer csak feltűnt a néma csend, semmi mocorgás a hátsó üléseken. Az összes gyerek édesen aludt. 

Elárasztott a nyugalom, hogy megcsináltuk, és a boldogság érzése, hogy milyen jó örömet és élményt szerezni a gyerekeknek, mert ha az ember jó társaságban van, nem kell félni, minden lehetséges.