Villámmal és Szellővel a Kéktúrán

A lovaglásban éppen az a legszebb, hogy nagyfokú szabadságot jelent, mert a ló szépen közlekedik erdei úton, ösvényen, de a közúton szintúgy halad, elmegy a mély sárban és a méteres hóban is, felmászik a lépcsőn, és a folyót is átússza, ha szükséges. Vizet, füvet bárhol talál, egyéb ellátásra pedig nincs feltétlenül szüksége. Magyarország pedig jól bejárható lóháton, ami felér egy zarándoklattal: a túrázó kiszakad a mindennapokból, lemond a technikai civilizáció nyújtotta kényelemről, vállalva a nehézségeket, a fáradságot, elindul, és rábízza magát a Jóisten gondviselésére. 

Slíz György gyermekkora óta vágyott „világgá menni”. Szintén szerepelt a tervei között, hogy a Kéktúrát egyhuzamban teljesítse. Amióta pedig lovakat tart, egyértelmű volt számára, hogy velük akarja bebarangolni az országot. A kaland- és a bizonyítási vágy hajtotta, amikor nekivágott az 1170 kilométeres útnak. Az Írott-kőtől felkerekedve, nyugatról kelet felé haladt a Dunántúli-középhegységen át, Visegrádnál átkelve a Dunán végigment az Északi-középhegységen egészen Hollóházáig, ahová március 19-én érkezett meg. 

Még téli hidegben, erős szélben indult két lovával február 8-án, a kőszegi Hörmann-forrástól. Villám és Szellő remek útitársnak bizonyultak, higgadtan, fegyelmezetten lépegettek gazdájukkal. György a jószágok jellemének, illetve az útviszonyoknak megfelelően váltogatta, hogy melyikük a málhás, melyik a hátas. Egy nap alatt kényelmesen 40 kilométert haladtak, de előfordult, hogy 65 kilométert is megtettek. Puha földutakon, erdei ösvényeken, puszták végtelenjében sétálva, kényelmes ügetésben, olykor rövid vágtában rótták az utat. A lovas csupán három előre megtervezett pihenőhelyet iktatott be az útba: Reziben egy barátjánál várt rájuk meleg étel, széna, zab, víz és egy kis pihenő, Badacsonytördemicen a néhai nagymamája házában húzták meg magukat, végül pedig a lakóhelyére, Pilisszentkeresztre érve időztek el egy hetet a lópatkolás időszerűsége és a nagy esőzések miatt. Útjuk során legtöbbször hálózsákban, a szabad ég alatt hajtotta álomra fejét a lovas, de például a túra vége felé különleges helyen, a baktakéki gö­rög­katolikus plébánián szállt meg állataival. Kiderült, hogy Csaba atya szintén tart jószágokat, így széna és abrak akadt bőven itt Szellőnek és Villámnak. 
Pihenőhelyeket főként úgy választott a férfi, hogy a lovak tudjanak legelni, továbbá legyen ivóvíz az út során. Csak a legszükségesebb felszerelést cipelte magával: hálózsákot, váltás ruhát, néhány zacskó kekszet, sós és aszalt ropogtatnivalót, illetve az állatoknak pár kiló abrakot. Többnyire a helyi üzletekben vette meg a szükséges ételt. Előfordult, hogy a falubeliektől kért ivóvizet, s kerekedett ebből nagy vendégség, meleg étellel, teával, jó beszélgetéssel, és annyi konzervvel is felpakolták kedves pártfogói, hogy alig tudta a táskájába pakolni. Akadtak olyan napok, amikor jégzápor vagy áztató eső nehezítette az útjukat, máskor a sárral, míg a túra elején inkább a hideggel kellett megküzdeniük. A reggelre dér lepte hálózsák melegében egyébként rendszerint jót aludt az elszánt lovas. Azt azonban kellemetlennek érezte, amikor hajnalban ki kellett bújni belőle, összepakolni, felnyergelni és elindulni. 

Izgalmakat is tartogatott az út. Szeleste után például át kellett kelniük az M86-os autópálya fölött egy közúti hídon. Szellőre, a bátrabb lovára ült, Villámot maga mögött vezette, így ügettek át szépen a hídon, egymás mögött haladva. Hasonlóan nagy kihívást jelentett, amikor Sümeg előtt a Meleg-víz névre keresztelt patakot szelte át az útjuk. A recsegő-ropogó, vékony fatörzsekből összetákolt átkelőtől száz méterrel arrébb György talált egy járható gázlót. Lenyergelt, átvitte a holmit a hídon, majd levetkőzve egyesével vezette át lovait a derékig érő vízen. Visegrádon pedig komppal keltek át a túloldalra, furcsa mód a lovaknak „oldalkocsi nélküli motorkerékpár”-jegyet kellett váltania. 
Kedvességet, szeretetet, támogatást kaptak bőven a túra során, bár György számára a legnagyobb boldogságot a gyermekkori álom beteljesülése jelentette. Örömmel töltötte el, hogy a Kéktúra útvonalán mennyi szép helyet megismert hazánkban. Mint mondja, aki lovon ül, arra mindenütt felfigyelnek, és ezt jó célra is lehet használni: szeretné megmutatni a lovas életforma szépségeit, továbbá egy csapatot kialakítani a hozzá hasonlóan gondolkodó és érző, természetszerető és a múltunk értékeit tisztelő emberekből.