Leválás az anyáról

Kedves Gabi! 

Negyvenkét éves vagyok, van férjem, két gyerekem, és elvileg már régen felnőtt, önálló nőként kellene élnem az életem. Mégis úgy érzem, hogy az édesanyám még mindig irányítani akar. Mindenbe beleszól: hogyan nevelem a gyerekeimet, mit főzök, hova megyünk nyaralni, és legutóbb már azt is szóvá tette, milyen ruhában mentem dolgozni. 

Nem durva vagy bántó, inkább finoman, célozgatva vagy „jó tanácsként” fogalmazza meg a kritikáit. De ettől még fáj. Kamasz­koromban is folyton azt éreztem, hogy sosem vagyok elég jó – most, negyven felett is dettó, csak most már a saját gyerekeim előtt nevelget. A férjem szerint túlságosan engedem, hogy hasson rám, de ő nem érti, milyen mélyről jön ez az érzés. 

Egyre nehezebb úgy élni, hogy állandóan két front között állok: anyám elvárásai és a saját családom valósága között. Hogyan lehet úgy szeretni és tisztelni egy szülőt, hogy közben ne veszítsem el saját magam? 
Üdvözlettel: Évi 

∗

Kedves Évi! 

A rossz hír az, hogy nem lehet egyszerűen kizárni, „leszabályozni”, kikapcsolni egy anyát – különösen nem, ha ő az, akinek a véleménye gyerekként szentírás volt. Azonban most már régóta ön is felnőtt, sőt, már másokat is nevel. Ezért nemcsak joga van ahhoz, hogy saját szabályok szerint éljen, hanem felelőssége is. A gyerekei ugyanis azt látják, hogy anya miként kezeli a konfliktusokat, a kritikát, hogyan áll ki (vagy épp nem áll ki soha) önmagáért. 
Tanulja meg: a „nem” is egy teljes mondat. Nem kell mindent megmagyarázni az édesanyjának. Ha például ön azt mondja, hogy nem ad a gyereknek cukrot este hat után, nem kell hozzá három idézet a WHO-tól – ön a döntéshozó, és kész. Ezt nem arroganciából írom, hanem önvédelmi okból: minden „magyarázós” kör csak újabb meghívó egy újabb vitára. 

Bűntudata van? Akkor jó úton jár! Ha egy fél életet töltött el azzal, hogy megfeleljen az édesanyjának, akkor minden önálló lépés először rossznak tűnik majd. De ez „csak” a belső hang, amit gyerekként „betanult”. Minél bátrabban vállalja önmagát, annál halkabb lesz. Nem kell dühösen kizárnia az édesanyját az életéből – csak új szabályokat kell bevezetni. Mindeközben pedig a felnőttség nem azt jelenti, hogy soha nem bizonytalanodunk el – hanem azt, hogy a saját bi­zony­ta­lan­sá­gaink­ban is saját döntéseket hozunk. Ha a gyerekei majd egy olyan határozott nőt látnak otthon, aki bárhol és bárkivel szemben képes kiállni magáért, ez az egyik legnagyobb örökség, amit adhat nekik. 
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi 
[email protected]