Kedves Gabi!
Egy ideje motoszkál bennem valami, amit nehéz kimondani, de még nehezebb cipelni. Úgy érzem, én vagyok mindenki életében a „problémamegoldó”. Én ott vagyok, meghallgatok, segítek, szervezek, elintézek. Csak épp azt vettem észre a hosszú évtizedek(!) alatt, hogy engem soha senki nem kérdez meg, én hogy vagyok. Ha valami fáj, azt lenyelem. Ha fáradt vagyok, akkor is mosolygok. Ha segítségre lenne szükségem, inkább nem kérek, nehogy terhére legyek másnak.
És valamiért azt érzem: csak akkor van helyem a világban, ha hasznos vagyok. Mintha akkor lennék szerethető, ha másokon segítek. De közben egyre üresebb vagyok belül. Folyton adok, és már alig maradt bennem valami. Miért nem tudok csak úgy lenni – szerethetően, elégként?
Üdvözlettel: Mara
∗
Kedves Mara!
Valószínűleg többen éreznek ugyanígy, mint ahányan ki merik mondani. Sokan vannak – főként az idősebb generáció tagjai körében –, akik egész életükben másokat szolgálnak ki és mindig önzetlenül segítenek, de közben egyre csak fogy belőlük az erő, a türelem.
Nem törvényszerű, de nagyon gyakran azok az emberek válnak „megmentővé”, akik gyerekkorukban csak akkor kaptak figyelmet vagy elismerést, ha valamit tettek érte: jól viselkedtek, segítettek, elfojtották a saját szükségleteiket. Az a gyerek, aki sosem érezhette azt, hogy „akkor is szerethető vagyok, ha épp semmit nem adok, nem teljesítek”, felnőttként is újra meg újra bizonyítani akar. Ez nem tudatos, hanem egyfajta belső kényszer. A megmentő mindig erős, mindig elérhető, mindig tudja a megoldást – csak épp azt nem tanulta meg, hogy neki is jár a figyelem és a törődés.
Ez a szerep kívülről talán dicséretesnek tűnhet, de belül gyakran szorongással, kimerültséggel, kimondatlan keserűséggel jár – éppen erről írt ön is. Ideje lenne végre határokat felállítania: meddig, és nem tovább hajlandó foglalkozni mások ügyeivel, gondjaival. Nem azért kell határokat állítania, mert ezentúl nem szeret majd másokat, hanem azért, mert saját magát is szeretni akarja.
Előfordulhat olyan eset is, hogy a „nem” kimondása a legnagyobb szeretetmegnyilvánulás, amit adhat – saját magának és másoknak is. Gondoljon bele: ha mindig ön viseli a terheket, mások sosem tanulják meg a felelősséget.
Az ön értéke nem a teljesítményétől függ. Kezdje azzal, hogy ön a saját maga számára is „elég” – akkor is, ha épp nem segít, nem dolgozik, és nem „hasznos”. Ez nem önzés, hanem maga a gyógyulás.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
