Lelkük együtt rezdül

Párszor pislognom kell, amikor meglátom a lányokat. Nehezen tudom eldönteni, hogy a szemem káprázik, vagy tényleg kettőt látok belőlük. Az őrmesterek – természetesen – kék uniformisban jelennek meg, de még a hajuk színe, formája, hosszúsága, az arcvonásaik, a sminkjük is egyforma, sőt, ugyanolyan fülbevalót viselnek. Pár mondat után kiderül, hogy már gyermekkorukban elválaszthatatlanok voltak egymástól, akárcsak napjainkban, amikor mindketten rendőrként állnak helyt a hétköznapokban. 

Együtt nem járőrözünk, a beosztások miatt alakult úgy, hogy váltásban dolgozunk. Bár mindketten a Dunakeszi Rendőrkapitánysághoz tartozunk, jómagam Fóton, Boglárka pedig Gödön teljesít szolgálatot. Február 14-e óta tartozunk a rendvédelmi szerv kötelékébe. Szeretjük ezt a hivatást, minden reggel pozitív szemlélettel indulunk neki a napnak, ezzel egymásnak és a kollégáknak is örömtelibbé tudjuk tenni a munkában töltött időt – mondja mosolyogva Barbara. Testvérével úgy egészítik ki egymás szavait, mintha olvasnának a másik gondolatában. Ezt jelenti egypetéjű ikrekként a világra érkezni: lelkük együtt rezdül, szívük együtt dobban. 

Kárpátalján, Ukrajna nyugati részén lévő Nevetlen nevű faluban cseperedtek fel, magyar anyanyelvű családban. – Édesanyánk szüntelen egyforma ruhába öltöztetett bennünket, amolyan kikötés volt nálunk, hogy ajándékba csak ugyanolyan szoknyát, blúzt kaphatunk, még színárnyalatban sem szabadott eltérni. Mi fontosabb: szüleink nagy szeretetben neveltek bennünket, jó testvéreknek. Ragaszkodunk a másikhoz, mi ketten mindig itt vagyunk egymásnak. Gyermekkorunktól fogva mindent közösen csináltunk: játszottunk a babáinkkal, mentünk táborba, iskolába, együtt fogalmaztuk meg, hogy rendőrnek készülünk – emlékeznek vissza a lányok. 

Egy ideig kerestük az utunkat, nehezen döntöttük el, milyen hivatást válasszunk. Sorra vettük a szakmákat, de hol az egyikünk vetette el az ötletet, hol a másik nem értett egyet vele. Majd mintegy sugallatként beugrott a rendőri munka: járőrkocsi, közrend, intézkedés – erre mindkettőnknek felcsillant a szeme, testhez állónak éreztük ezt a feladatot – fogalmazzák meg egyetértésben. Miután kijárták a szülőfalujukban a kilenc osztályt, Magyarországon, Csengerben végezték a szakközépiskolát. 

Az érettségit adó intézményben szakirányú, rendészeti tárgyakat tanultak. Hálával idézik fel, hogy olyan kolléga oktatta őket, aki beleéléssel, elhivatottsággal adta tovább tudását, megmutatva a hivatás szép oldalát a tanulóinak, köztük a Török ikerlányoknak is. Időközben nemcsak szellemiségben kerültek közelebb a szakmához, hanem megfelelő fizikai, elméleti és pszichés felkészültségükkel már egyenes út vezette őket a Miskolci Rendvédelmi Technikumba. Ott találkoztak az első, a köztük lévő szoros köteléket érintő kihívással: külön szakaszba osztották őket. 
Kicsit megijedtünk, amikor megtudtuk, hogy ikrekként egy szolgálati helyre nem kerülhetünk. Szerettük volna, ha az útjaink nem válnak szét, de úgy éreztük, így is folytatni fogjuk ezt a hivatást. Mátészalkán töltöttük a gyakorlatunkat. Aztán jött az újabb szerencsés fordulat, amikor ugyanarra a rendőrkapitányságra jelentkeztünk, és felvettek mindkettőnket – újságolják derűvel. 

Amikor idekerültünk: távol Kárpátaljától, a szülőhelyünktől, új környezetbe, ismeretlen emberek közé, még izgultunk. Előtte nem jártunk Budapesten, ahogy az agglomerációs városban sem. Aggodalmunk azonban egykettőre szertefoszlott, mert jó kollégák közé, segítőkész közösségbe kerültünk, ami segítette a gördülékeny beilleszkedésünket. Hamar megszoktuk, megszerettük Dunakeszit is. Külön dolgozunk, de a munkakapcsolat megmaradt köztünk. Jólesik, amikor halljuk egymás hangját a szolgálati rádióban – meséli Boglárka, aki egy kedves történetet is megoszt velünk. 
– Előfordult, hogy véletlenül a testvérem egyenruháját vettem fel. Amikor jelentkeztem reggel eligazításra, megkérdezték, mit keresek ott, hiszen Bogi délelőttös. Mondtam, hogy én vagyok Boglárka. Mutattak a névtáblámra, amin az állt, hogy Barbara. Már kezdenek a kollégák megkülönböztetni bennünket egymástól, de hallgatunk egymás nevére is. Arra azonban orrolunk, ha valaki megkérdi, hogy ikrek vagyunk-e. Mivel ez nyilvánvaló, ezért erre csak azt szoktam felelni, hogy nem, csak féltestvérek. 

A szoros összetartozásnak az is árnyoldala, hogy nehéz szívvel indulnak el a másik nélkül bárhová. Ugyanakkor fél szavakból értik egymást, ismerik a testvérük minden rezdülését, mintha tekintetükkel ki tudnák tárgyalni egymás között az egész világot. A hivatásuk elején járva még sok kihívás vár rájuk, nagy karriertervek előtt állnak, de biztosak abban, hogy minden akadályt könnyedén megugornak majd közösen.