Nagy tanítómester a futás

– Felnőttként kezdett futni. Visszagondolva, rejlik gyermekkorra vissza­vezethető gyökere a szenvedélyének? 

– Nem számítottam a klasszikus értelemben vett sportos srácnak. Mozogtam, fociztam, de nem rendelkeztem komoly sportolói múlttal, sem kiemelkedő atlétikai teljesítménnyel. Viszont mindig motoszkált bennem egy belső hajtóerő, hogy kipróbáljam magam új dolgokban. Ne csak elfogadjam a határaimat, hanem újradefiniáljam őket. Talán a kíváncsiságnak és a belső késztetésnek ez az alapállapota sodort évekkel később a futás felé. 

– Hogyan vált amatőr sportolóból sikeres ultrafutóvá? 

– A lányom 2015-ös születésével kezdődött minden, példát akartam mutatni, kiegyensúlyozottabb, jobb emberré válni. Találtam egy kihívást, célt: „Fuss 2016 kilométert 2016-ban!” Kiszámoltam, hogy ennek teljesítéséhez naponta nagyjából öt kilométert kell teljesítenem. Aztán sorban jöttek a félmaratonok, a maratonok. A futásban az a jó, hogy szüntelen akad benne fejlődési lehetőség: jobb eredményt elérni tempóban, távban. 

Ahogyan nőtt a teljesített kilométerek száma, úgy érlelődött bennem a kíváncsiság is: hogyan lehetséges hosszabb távokat futni. Három év után beneveztem életem első 6 órás ultrájára, ahol 75 kilométerrel a 2. helyen végeztem. A megmérettetés után hinni kezdtem magamban. A kitartásom, a hozzáállásom, a fizikai állapotom lehetővé tették, hogy merjek nagyobbat álmodni. 2021-ben neveztem száz kilométeres távokon, futottam magyar bajnokságon, a Manna Montana ultraversenyen és Korinthoszon 160 kilométeren. Másodszor azért indultam száz kilométeren, hogy megvédjem a címem, a harmadikra megint kihívásként tekintettem. Száz kilométer felett munka nélkül nincs eredmény. Tudatosan haladtam az úton. Sokat segített nekem Maráz Zsuzsanna, aki 2019 óta az edzőm. 

– Miként lehetséges mentálisan szembenézni egy több száz kilométeres távval? 

– Az Ultrabalaton versenynél például, amit 2022-ben futottam le először, nem 211 kilométerig gondolkodtam, hanem kisebb résztávok teljesítését tűztem ki magam elé: eljutni a pincészetig, Badacsonyig. A versenypályát fejben szakaszokra osztom fel, azon belül történéseket, váltásokat határozok meg, például, hogy mikor cserélem a fejlámpát. A tervezett időbeosztás persze néha felborul egy hasmenés miatt, vagy amikor megállít egy vasúti átjáró. Ezeket tudni kell higgadtan kezelni, még akkor is, amikor az ember fárad, és egyre távolabbinak tűnik a célba érkezés. 

Kezdetektől nagy hangsúlyt helyezek a motivációra. Felmondtam olyan hanganyagokat (például, hogy megtapsoljam magam, mert eljutottam idáig), amiket csontvezetéses fülhallgatón (ez a külső hangokat nem zárja ki) hallgatva a verseny során hatnak rám. Minden emberben megfogalmazódik, hogy „miért csinálod ezt?”, a nehéz pillanatokban hergelnek is ezek a mondatok, segítenek koncentrálni, célon tartanak. 

– Mi jelentette eddig a legnagyobb nehézséget? 

– A 2022-es Spartathlon utáni időszakot mélypontnak éltem meg. Komoly egészségügyi problémákkal kellett szembenéznem, fizikailag és mentálisan is legyengültem, újra kellett építenem magam. De ott volt mellettem a családom, a szeretet, a hitem, hogy ebből a helyzetből fel tudjak állni. 

– Akadnak olyan helyzetek, amikor a szervezet szükségletei, korlátai minden akaratot felülírnak? 

– Az ultrafutás során a test és az elme folyamatos párbeszédben áll egymással, és bár sokáig a mentális erő visz előre, előfordul, hogy a szervezet mégis nemet mond. A hidratálás, az emésztés kulcskérdések. Ha ezek nincsenek rendben, könnyen lehet, hogy vége a versenynek, vagy legalábbis nagyon megnehezítik azt. Amikor a testem megálljt parancsolt, az alázatra tanított, elfogadni, hogy vannak határok. 

– Meddig lehetséges kitolni ezeket a határokat? 

– Ezek nem kilométerekben vagy órákban mérhetők. A valódi korlátok belül találhatók, a fé­lel­meink­ben, a komfortzónánk falában, a „nem vagyok rá képes” gondolatban. Szüntelen találni újabb területet, ahol lehet fejlődni, új célra lelni. Lényeges, hogy a határokat csak addig toljuk ki, amíg az nem veszélyezteti az egészségünket, a biztonságunkat. Számomra a jövő egyik legfontosabb iránya az, hogy a megszerzett tapasztalataimat át tudjam adni másoknak, akár előadásokon, akár személyes példamutatáson keresztül. Az, hogy sokan látnak, figyelnek, követnek, egyúttal felelősséget is jelent. Nem hirdetem magam példaképnek, de amennyiben valakit inspirál az utam, akkor kötelességem megosztani azt, amit megtanultam. Ha ezzel valakinek adhatok egy lökést, hogy ő is elinduljon a saját útján, akkor már megérte.