Bábok operája

A marionettfigurák, azaz a pupik nem csupán fából faragott, festett bábuk voltak, hanem valódi hősök és gonosztevők: csillogó páncélban harcoló lovagok, királyok, hercegnők, varázslók és ördögök. Egy-egy párbaj alatt izzott a levegő, a gyerekek hangosan kiáltoztak, az öregek könnyezve figyelték a tragikus fordulatokat, mert az előadások amellett, hogy szórakozást nyújtottak, erkölcsi tanmesék is voltak, ahol a becsület, a hűség és az önfeláldozás állt a középpontban. 

Jók és rosszak csatája 

A szicíliai marionettszínház, az Opera dei Pupi a XIX. században élte fénykorát. Palermóban és Ca­­taniá­ban külön stílusok fejlődtek ki: míg az előbbi inkább a rész­let­gazdag, aprólékosan mozgó bábokat részesítette előnyben, addig az utóbbiban nagyobb, impozánsabb figurák uralták a színpadot. 

A történetek azokat a cselekményeket követték, amelyek a dél-euró­pai, középkori lovagi irodalomban is megjelentek: a jó és a rossz közötti epikus csaták, a szentek élete és a szerelmi szálak számos variációja, a siker titka ezért az előadók improvizációjában, a spontán párbeszédekben és tréfálkozásokban rejlett.

Az egyik legnépszerűbb történet az Orlando Furioso volt, Ludovico Ariosto reneszánsz eposza, amely Angelica hercegnő megpróbáltatásait meséli el – hogyan válik két lovag, Orlando és Ranaldo szerelmének tárgyává, s hogyan marad mégis önmaga ura. Ezek a regék az egész mediterrán kultúrkör történetmesélési hagyományait ötvözték. 

Ma már csak maroknyi szicíliai család ápolja a lenyűgöző bábfigurák létrehozásának és megszólaltatásának mesterségét, egy név különösen kiemelkedik közülük: a Cuticchio famíliáé. Tagjai nemcsak megőrizték a hagyományt, hanem új életet is leheltek bele, előadásaik egyszerre tisztelik az örökséget és érintik meg a kortárs nézőt. 

Történetük az 1917-ben született Giacomo Cuticchióval kezdődött, akinek a bábuk iránti szenvedélye már gyermekkorában kialakult. Mindössze 16 éves volt, amikor úgy döntött, hogy megnyitja saját teátrumát Palermóban. Elkötelezetten hitt abban, hogy a báb nem csupán fa és szövet, hanem lélek is: történet, mozdulat, üzenet. 

A II. világháború alatt utazni kezdett a szigeten, feleségével, Pina Pattival együtt vándorelőadásokat szervezett, hét gyermekük pedig alkotói, mozgatói és hangjai is lettek a fabáboknak. 1969-ben Giacomo és családja végül úgy döntött, hogy letelepednek Palermóban, ahol megnyitották a L’Ippogrifo nevű diákszínházukat. A név – amely Ariosto híres repülő lósárkányára, az Ippogriffre utal – már önmagában is jelkép volt: a fantázia határtalan erejét testesítette meg. 
Első fiuk, Mimmo Cuticchio, korunk legismertebb bábművésze és balladaénekese 1948-ban született. Már gyermekkorától a családi színházban dolgozott, ám apjával nem­egyszer konfliktusba keveredett modern nézetei miatt. A fiú meg volt győződve arról, hogy ha nem változtatnak valamennyit a bábszínházon, az egyszerűen el fog veszni a történelem süllyesztőjében. Ő más színpadot látott maga előtt. Olyat, ahol a pupi beleillik a modern színház formáiba, ahol a marionett együtt énekelhet egy zenekarral, ahol a hősök nemcsak a múlt dicsőségeit, hanem a jelen kérdéseit­ is megszólaltatják. Végül az öreg kioktató, sokszor gunyoros viselkedése Mimmót arra ösztönözte, hogy egy másik mestert keressen, így került 1970-ben a sokak által bálványként tisztelt bábos és balladaénekes Peppino Celano szárnyai alá. Ez a mesterségbeli kapcsolat új távlatokat nyitott előtte, nemcsak művész akart lenni, hanem ettől jóval több: tanár, aki átadja tudását a fia­talabb generációknak. 

Tradíció és megújulás 

1985-ben, amikor Giacomo Cu­ticchio meghalt, Mimmo már saját útját járta. Megalapította saját társulatát, a Figli d’Arte Cuticchio csoportot. A Művészet Gyermekei nevet viselő formáció amellett, hogy tisztelgett a családi örökség előtt, új fejezetet is nyitott. Nem sokkal később az olasz állam hivatalosan is elismerte: ez volt az első olyan társulat, amely az Opera dei Pupi hagyományát modern művészeti formaként képviselte. 
Többek között Mimmo kitartásának köszönhető, hogy az Opera dei Pupi 2001-ben felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségének a listájára. Az elismerés olyan spirituális művészetként tekint a bábjátékra, amely kreatív eszközként kapcsolja össze a történelmet a kézművesség ősi hagyományaival. A marionettek készítésének módja ugyanis az évszázadok alatt változatlan maradt: a testet és a fejet fából faragják, a karokat és lábakat drótokkal rögzítik, az alak a mester fantáziájának köszönhetően válik egyedivé. Ugyanez érvényes a díszes páncélokra is, amelyeket mai napig hagyományos szerszámokkal, kézzel kalapálnak és formálnak. 

A pupik mellett az előadások másik különleges eleme a cunto, vagyis a történet elbeszélése. Ez a sajátos szóbeli technika sokkal több, mint egyszerű narráció: az elbeszélő hangja maga is részesévé válik a cselekménynek. Nem csupán elmondja a történetet, de formálja, életre kelti azt. A hősök kardcsapásait, a szerelmesek sóhajait, a csaták zúgását és az árulók suttogását is a mesélő hangja közvetíti. 

Mimmo, hogy a szicíliai hagyományt életben tartsa, 1997-ben újabb, történelmi jelentőségű lépést tett: megnyitotta a világ első olyan iskoláját, amely egyszerre tanítja a pupari (bábjátékos) és a cunto (epikus mesemondás) mesterségét. A 18 és 26 év közötti jelentkezők betekintést nyernek a drámaírás, a színpadi rendezés, a világítás, a díszlet- és jelmezkészítés világába is. Az iskola lényege az egység – annak megértése, hogy a bábjátékos nemcsak mozgat, hanem teremt, saját univerzumot hoz létre, ahol minden egyes szál, hang és fény a történet szolgálatába áll. 

Saját világot teremtenek 

Mimmo pedig amellett, hogy tanít, továbbra is játssza, meséli, éli a pupi világát. Előadásai bejárták a világot – Párizstól Tokióig, Buenos Airestől New Yorkig –, kritikusok, akadémikusok, laikusok egya­ ránt elismeréssel fogadták munkásságát. 

Szerencsére az elmúlt években újjáéledt az érdeklődés a hagyományos művészetek iránt, különösen a fiatalabb generációk körében. Azok a mesterségek, amelyeket nemrég még kihalás fenyegetett, ma új értelmet nyernek egy olyan világban, amely épp a kézzel készített, emberi léptékű alkotásokat keresi.