Lélekszőttes szálain
Az ünnepek, a rituálék, a tárgyi kultúránk szimbolikája olyan tartógyökereink, amikbe megkapaszkodhatunk a viharban, a világ szűnni nem akaró zajában. Ezeknek az életesszenciáknak az újratanulását, megreformálását, a hétköznapokba való beépítését szorgalmazza Punyi-Jevuczó Diána, akit Fonóasszony néven ismert meg a világ.
Kép: Fonóasszony szerint az ünnepekből mára sokszor csak a külsőségek maradtak: meg kell pucolni az ablakot, meg kell sütni a bejglit, Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
Idegenkedünk attól a szótól, hogy varázslat, holott az csupán annyit jelent, hogy ahová a figyelmünket irányítjuk, ott energia összpontosul, akörül történések zajlanak. Őseink tudása élő hagyatékunk. Nyitott szívvel fordulva felé, erőforrásunkká válhat a családépítésben, az otthonteremtésben, a saját identitásunk megtalálásában. Ebbe beletartozik valamennyi, biztonságot és fogódzót jelentő rituálé, melyeknek köszönhetően részévé válhatunk a közösségnek, kapcsolódni tudunk a lélekjobbító természethez – fogalmazza meg a Fonóasszony az általa közvetíteni kívánt értékek esszenciáját.
Felmenőink jobban értettek még a szimbólumok nyelvén. Azok a mindennapokban gördülékenyen működtek és öröklődtek tovább generációkon át. A legapróbb cselekedetektől fogva az élet egészét átszőtte a rutinszerűen végzett szertartásosság (például a mosás, vagy az őszi magvetéssel kezdődő, új kezdetet hozó Boldogasszony-ünnepkör), ami keretet adott a munkának és a pihenőidőnek. Ezek elhagyása hiányt okoz bennünk, nélkülük mókuskerékben érezhetjük magunkat. Az adott évben már csak az egyhetes nyaralást várhatjuk, minden más ünnep (farsang, húsvét, karácsony) megélését minimálisra csökkentjük, mert abban csak a pluszfeladatokat, a megfelelés kényszerét és nyomását érezzünk – Diána lelkében ennek felismerése gyújtott fényt.
Ürességet tapasztaltam belül, mintha régen birtokában lettem volna valamely tudásnak, amit mára elfelejtettem – meséli. – Amikor tizenévesen kapcsolódni próbáltam önmagamhoz, a spiritualitáshoz, az döcögősen ment. Gyermekvállalás előtt éreztem, hogy a saját nőiességem mély megélése nélkül nem tudok édesanyává válni. Egyfajta gyógyterápiaként elkezdtem tudatosan keresni a saját utam.
A munkahelyemen jellemzően férfi megküzdési stratégiákkal működtem. Testhez állt a határozott fellépés, tudtam vitába szállni, ha kellett. Azonban sosem szerettem az ezekhez szükséges személyiségjegyeket magamra venni. Idővel rájöttem, hogy a belső egyensúlyt akkor tudom megteremteni, ha megélem a minden nőben benne lakozó harcos amazont, de ugyanúgy a lágyságot és gyengédséget is. Igényli a lelkünk a szabályozott mindennapokból való kiszakadást, a természetben létezést, ahol gyermeki szemmel tudunk rácsodálkozni a minket körülvevő világra – osztja meg velünk Diána, aki szakmája szerint gyógypedagógus, gyógymasszőr, life és business coach, projektmenedzser. Fonóasszonnyá anyasága kezdetén vált, amikor rádöbbent, hogy hozzá hasonlóan sok nőtársa lelkében lakozik egyfajta hiány. Névválasztása tükrözi az általa közvetíteni kívánt értékek fontosságát. A szimbolikus jelentésű kifejezés utal arra, hogy átvitt értelemben oly sok mindent fonunk a hétköznapokban, és mesterien tudunk bűvészkedni az élet fonalával. Ezekből a szálakból áll össze egy lélekszőttes, ami megtartja a családot, közösséget, a társadalmat; de elsősorban minket, nőnek.
Miután hullámzó érzései a helyükre kerültek, a közösségimédia-felületen elkezdte megosztani a magában felfedezett női örökség részleteit. A „modern nő fonója” alkalmakon: a Napfénybefőttön, Kaláriskészítő beavatáson vagy a Fénymerülés eseményeken a résztvevőkkel gyógynövényeket morzsol, kovászt gyúr, népi mágiáról beszélget, miközben a kezeikkel formát adnak a szívükben születő érzéseknek.
Merni kell beszélni a traumákról, dolgozni velük. S ahogy a nehézségben, úgy az örömben együtt lenni, önfeledten nevetni. A közösség összetartásának nyitját – idősekkel való beszélgetéseiből merítkezve – az ünnepekben látja. Hiszen régen is akadtak feszültségek, konfliktusok emberek között, de megvolt a helye és módja ezen alkalmakon, hogy kitáncolják, megbeszéljék, rendezzék egymás között.
Az ünnepekről továbbá úgy vallja, hogy azok felszabadítanak a hétköznapok monotonitásából és eszközt adnak a nő kezébe az öntápláláshoz. – A manapság sokszor hangoztatott énidő egy csapda. Túl sokat vártunk tőle és keveset ad, ha nincs benne tartalom. Ha lefelé nyúlunk a gyökerekhez, hozzákapcsoljuk a szokásrendszerhez, akkor értelemmel ruházzuk fel. Ugyanúgy a lakásunkban található berendezések esetén. A semmitmondó tárgyak sokasága megbetegít bennünket. Viszont a jelentéssel bíró használati eszközök kitöltik lelkünkben az űrt – tér ki a részletekre.
A Fonóasszony arra biztat bennünket, hogy vigyük tovább azt, amit már felmenőink felfedeztek, kitapasztaltak. Nem kell kérdések nélkül elfogadni és vakon követni a tradíciókat, hiszen azokat az elődeink is mindig változtatták, a maguk életére formálták. Nekünk is hozzá kell tennünk valamit, megtölteni érvényes tartalommal. De előbb szükséges megismernünk a hagyományainkat, úgy tudjuk csak felvenni a fonalat és tovább dolgozni a lélekszőttes szálaival.
