Kedves Gabi!
Egy dél-dunántúli kisvárosban élő, nyugdíjas tanár vagyok, hetven felett járok, de szerencsére jó egészségnek örvendek. Két éve csatlakoztam egy magánkezdeményezéshez: a művelődési házban délutánonként hátrányos helyzetű gyerekeknek segítünk a tanulásban. Nagyon örülök annak, hogy újra gyerekek között lehetek, és hogy azt látom, milyen gyorsan fejlődnek a bátorítás és a kiscsoportos fejlesztés hatására.
Ez nekem nem teher, hanem ajándék: célt és értelmet ad a napjaimnak, és mellette marad időm bőven a férjemre, a családunkra. Ezt kezdetben mindenki így látta, bátorítottak és büszkék voltak rám, de az utóbbi hetekben a lányom és a menyem összefogott ellenem. Szemrehányásokat tesznek, mert „idegenekre herdálom el az időmet”, ahelyett, hogy az unokáim körül sertepertélnék többet vagy pihennék végre. Ők úgy látják, hogy minden erőmet nekik kellene szentelnem.
Természetesen a családom az első, ez nem kérdés, a férjemmel együtt mindenben segítjük, támogatjuk őket. A két év önkénteskedés alatt sose mondtunk nemet a kéréseikre, senki sem csorbult emiatt. Nem értem: most hirtelen mi a baj ezzel?!
Nem akarok vitát és sértődést a családban, de a lelkem tiltakozik az ellen, hogy feladjam azt, ami boldoggá tesz. Ezeknek a hátrányos helyzetű gyerekeknek óriási szükségük van rám, a tudásomra. Nekem pedig erre a kapaszkodóra, köztük igazán hasznosnak érzem magam még mindig, nyugdíjasként is. Mit tegyek?
Üdvözlettel: Márta
∗
Kedves Márta!
Ne engedje, hogy lelkiismeret-furdalást keltsenek önben. A munkája nemes, és a döntés az öné.
A lányának és a menyének talán úgy tűnhet, hogy mások gyerekei (sarkítva!) fontosabbak önnek, mint a saját unokái; ez fájhat nekik. Valószínűleg első perctől nem értették az ön motivációját, és csak arra vártak, hogy belefáradjon. Nem így történt, ezért igyekeznek most lebeszélni.
Nagyon fontos, hogy nyíltan és szeretettel ossza meg velük azt, mit jelent önnek ez a szolgálat. Olyan lelki erőforrást, amelyből ők is részesülnek, hiszen ha ön lelkileg feltöltődik, akkor derűsebben, nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban tud jelen lenni a családban is.
Talán könnyebben megértenék a mozgatórugóit, ha elvinné őket néhány délutáni foglalkozásra, hogy a saját szemükkel lássák, mennyire feltölti önt ez a tevékenység, és mennyire hasznos a gyerekeknek. Önnek nem kell választania a család és az önkéntesség között – az életében mindkettőnek van helye, ha így érzi jól magát.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
