Kedves Gabi!
Nálunk a halottak napja sajnos évek óta a feszültség időszaka. Amióta édesapánk után nem sokkal édesanyánkat is elvesztettük, a bátyámmal minden évben összekapunk. Ő a szülőfalunkban alapított családot, én már régen elköltöztem. Ő ragaszkodik ahhoz, hogy november elsején reggel mindannyian együtt menjünk ki a temetőbe, nagy koszorúval és fehér, hagyományos krizantémmal – „ahogy illik” –, majd egy órakor vegyünk részt a közös imádkozáson a római katolikus pap vezetésével. Én viszont dolgozom reggel nyolcig (egy szociális intézményben ápolóként, 12 órás műszakokban), szeretnék lepihenni, és majd délután kimenni a férjemmel meg a három gyerekünkkel. Lehetőleg úgy, hogy közben ránk sötétedjen, millió gyertya fényével körülölelve. A bátyám szerint ha nem együtt jelenünk meg a temetőben, a falu megszól bennünket, ráadásul délután „nem a mi papunk”, hanem a református lelkész imádkozik majd a sírkertben…
Mi mindig személyeset viszünk a sírra. A középső lányom képzőművészeti iskolába jár, tavaly egyedi gyertyákat öntött, most üveg mécsestartókon dolgozik. A virágcsokrot magam kötöm édesanyánk kedvenc virágaiból, de beleépítek fehér hagyományos krizantémot is a bátyám kedvéért, aki még így is háborog a szerinte illetlen formabontásainktól.
A bátyám úgy érzi, a család „fejeként” az ő szava a döntő mindenben. Ha én bármit másként szeretnék, megsértődik, mintha elvennék tőle valamit – ez esetben a gyász vezetését. Én nem szeretnék mások – a bátyám vagy a falu – elvárásai szerint gyászolni. Miért olyan nehéz ezt elfogadni?!
Üdvözlettel: Zsófi
∗
Kedves Zsófi!
Egy nyírségi faluból származom, jól ismerem a még mindig erős közösségi elvárásokat. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a hagyomány fontos kapaszkodó, nem pedig bilincs. Őrizze meg, amit fontosnak érez, de ne féljen új formát adni a szeretetnek. A klasszikus temetői koszorú, a pontos időpont, a közös megjelenés mind része annak a rítusnak, amit mi, vidékiek gyerekkorunk óta ismerünk – de ez nem zárja ki, hogy ön a családjával más, személyesebb emlékezést keressen. Olyat, ami a gyerekekkel közös, ami a saját értékrendjébe illeszkedik. Mindkettő érvényes, és egyik sem kevesebb a másiknál.
A mindenszentek és a halottak napja nem a megfelelésről, hanem a megnyugvást hozó emlékezésről szól – ezt a bátyjának láthatóan még tanulnia kell. Adjon neki időt! Bízzon abban, hogy idővel a mécses lángja békét hoz, nemcsak a sírra, hanem a lelkekre is.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
