Forró italok hideg időben

Szinte minden kultúrában létezik olyan ital, amelyet kifejezetten a téli időszakhoz kötnek. A forralt bor Európa-szerte a karácsonyi vásárok és családi összejövetelek elengedhetetlen kelléke. A forró csokoládé gyermekek és felnőttek kedvence, egyfajta nosztalgikus, melengető élmény. De a világ más tájain olyan különlegességek is előkerülnek, mint a fűszeres glögg Svédországból, a mézes sbiten Oroszországból vagy a mexikóiak csilis finomsága, a xocolatl. 

A téli szezon kedvence 

A fagyos, hosszú skandináv telek szinte elképzelhetetlenek a glögg, azaz a svéd forralt bor nélkül, amely nem csupán egy ital, de olyan téli rituálé is, amely évszázadok óta része a hétköznapoknak. A klasszikus glögg alapja a vörösbor, amelyet különféle melegítő fűszerekkel főznek össze: fahéj, kardamom, szegfűszeg, gyömbér és narancshéj adja a jellegzetes aromáját. Ehhez kerül még cukor, mandula és mazsola, amelyek külön kis tálkában tálalhatók mellé, de gyakran közvetlenül az italba is belekerülnek. A mandula roppanós textúrája és a mazsola édessége igazán feledhetetlenné teszi az ízélményt. 
A glöggnek alkoholos és alkoholmentes változata is létezik, így gyerekek és felnőttek egyaránt élvezhetik. Az alkoholos verzió a bor mellett gyakran tartalmaz vodkát vagy svéd aquavitet is, míg az alkoholmentes glögg szőlőlé- vagy feketeribizli-alapú, ugyanazzal a gazdag fűszerezéssel. Bár leggyakrabban az adventi időszakban és a karácsonyi ünnepkör napjaiban fogyasztják, Svédországban – és sok más északi országban – az egész téli szezon kedvence. Ráadásul nemcsak otthon, hanem munkahelyeken, iskolákban, sőt üzletekben is kínálják vendégváróként. 

Elűzi a hideg szelet 

Japán nemzeti itala, a szaké egy tradicionális alkoholos nedű, amelyet főtt rizsből, vízből, valamint kódzsi – azaz fermentációs penész – és élesztő hozzáadásával állítanak elő. Bár gyakran rizsborként emlegetik, a szakégyártásban hasonló biokémiai folyamatok játszanak szerepet, mint a sörfőzésben. Az ital 18-20 térfogatszázalék alkoholtartalmúra erjed, de palackozás előtt gyakran 15 százalékosra hígítják. 
Hőfoka az évszakok ritmusát követi, nyáron hűtve, frissítőként, télen pedig forrón fogyasztják, hiszen a hagyomány szerint a csontig hatoló szelet csak a forró szaké melege űzheti el. A legenda úgy tartja, hogy egykor egy öreg szakéfőző, miközben fagyos éjszakákon őrizte a hordókat, véletlenül túl közel tette az italt a parázshoz. Megijedt, hogy tönkretette az istenek ajándékát, ám amikor megkóstolta, a gőzölgő szaké lágyabb, édesebb és illatosabb lett, mint valaha, így született meg a forró változat. Azóta a meleg szaké nemcsak ital, hanem a vendéglátás, az otthon melege és a közösség szimbóluma is. Ünnepeken, családi összejöveteleken vagy baráti találkozók alkalmával a gőzölgő csészék köré gyűlve az emberek nemcsak az ízeket, hanem a pillanat csendes meghittségét is megosztják egymással. A forró szaké enyhén édeskés, virágos és gyümölcsös aromáival valóban téli hangulatot teremt, ráadásul ételek mellé is kiváló választás. Jól illik a sushihoz, a tempurához vagy a grillezett halakhoz, de önmagában is igazi kulináris élmény. 

Mézes és fűszeres 

A jeges orosz tél évszázadokon át formálta a helyiek életmódját, és természetesen azokat az italokat is, amelyekkel a dermesztő hideget próbálták ellensúlyozni. Az egyik legrégebbi, mára újra felfedezett ritkaság, a sbiten egy meleg, mézes-fűszeres ital, amit már a középkori Oroszországban is előszeretettel kortyolgattak. Sokáig a tea elődje volt, fogyasztását később I. Péter cár betiltotta. Szerencsére az utóbbi években reneszánszát éli, különösen az egészségtudatos életmódot követők körében. 
A sbiten alapja a méz, amit vízben feloldanak és felforralnak, majd fűszerekkel és gyógynövényekkel főznek össze. A leggyakoribb összetevők közé tartozik a fahéj, szegfűszeg, gyömbér, menta, kakukkfű, borókabogyó, vagy akár a babérlevél is. Az így kapott főzet illatos, sűrű és erőteljes, kellemesen édes, enyhén csípős és fűszeres egyszerre. Régen gyakran adtak hozzá egy kis bort vagy vodkát erősítésként, különösen a hidegebb napokon. 

A sbiten nemcsak melegítő, hanem gyógyító italnak is számított, torokfájásra, megfázásra, emésztési gondokra és általános immunerősítésre is használták. Vásárokban, templomok előtt és téli utcai árusoknál lehetett kérni, a gőzölgő italt gyakran nagy rézedényekből kínálták. 

Istenek erejét hordozza 

A mexikói forró csokoládé több évszázados hagyományra tekint vissza, amely az ősi azték és maja kultúrák örökségét hordozza magában. Az alapja egyszerű: magas kakaótartalmú csokoládé, cukor, tej vagy víz, ám az igazi varázslatot a fahéj és a csili adják, amelyek egyensúlyt teremtenek az édesség és a tűz között. Ez az ízkombináció nem modern találmány, az aztékok már a XV. században is fűszerezték kakaóitalukat csípős paprikával. A xocolatl – vagyis keserű víz – szent italnak számított, amelyet csak papok, harcosok és uralkodók fogyaszthattak rituálékon. A legenda szerint maga Quetzalcóatl, a tollaskígyó isten hozta el az embereknek a kakaót, hogy megismerjék általa a bölcsességet, az örömöt és a Nap erejét. Aki megitta, az az istenek erejét szívta magába. 

A mai mexikói forró csokoládé ennek az ősi italnak a modern továbbélése, sűrűbb, krémesebb és karakteresebb, mint az európai változatok. Gyakran édesítetlen kakaó­ból készül, így az íze mélyebb, földesebb és intenzívebben fűszeres. A készítés rituáléja is különleges, a habos textúrát kézzel, egy fából készült eszközzel, a moli­nil­lóval hozzák létre. A rudat két tenyér között forgatják, amíg a forró ital tetején finom, illatos hab képződik.