Időben avatkozzunk közbe!

Nem egyszerű gyermekkor az övé sem. Szombathelyen született várva várt gyermekként, azonban az idilli családi légkört egy végzetes autóbaleset örökre megváltoztatta. Éva elvesztette a szüleit és a nagymamáját is. Ez a tragédia végérvényesen meghatározta az életét. 

– Az apai nagynénémék neveltek fel Körmenden – meséli. – Nehezen megnyíló, de nyugodt gyermek voltam, jól alkalmazkodtam, jól tanultam, könnyen vettem az akadályokat. A munka, a teljesítés fontos családi értéknek számított, de játékra, töltekezésre is adódott lehetőség. Sok időt töltöttem a nagyszüleimmel, egyikkel kirándultunk, másikkal a háztáji és konyhai munkák közben kapcsolódtunk. A saját történetem hatására idővel egyre erősebben éreztem, hogy szeretnék segíteni azokon a gyerekeken, akik valamilyen nehézséggel küzdenek az életükben. 

– A gyermekeim születése előtt a helyi pedagógiai szakszolgálatnál dolgoztam, de voltam óvoda- és iskolapszichológus is. Hároméves kortól láttam el kicsiket, kamaszokat, magánrendelés keretében felnőttekkel is dolgoztam. Különösen szülőkkel szeretek foglalkozni, rajtuk keresztül segíteni a gyerekeknek. A szakszolgálatnál a legtöbb gyermeket a pedagógusok kezdeményezésére hozták el a szüleik, mert az intézményben magatartási problémákat tapasztaltak. A család ugyanis sokszor nem is észleli azt a nehézséget, amivel az óvodában, iskolában küzdenek a gyermekeik, így a motivációjuk is alacsony. 

Egyre többet hallunk az iskolai bullyingről, aminek az alapja az ítélkezés. Sokan azt gondolják, joguk van másokról véleményt mondani, joguk van másokat bántani. Sajnos ez jellemzi egy ideje a közéleti kommunikációt is, mely a szülőkön, pedagógusokon, a médián keresztül bekúszik a gyerekek világába. Persze a piszkálódás, csúfolódás régen is megfigyelhető volt, de talán nem jutottak ilyen mélyre a bántások. 

– Azt, hogy hogyan bánunk másokkal, már kisgyermekkortól tanítani kell – magyarázza. – Avatkozzunk közbe, ha azt tapasztaljuk, hogy egy kétéves bánt másokat, ahogy tegyük ezt egy óvodással, kisiskolással is. Az agressziót, mások verbális vagy fizikai bántalmazását azonnal állítsuk le, helyette mutassunk alternatívákat, tanítsunk feszültségkezelési technikákat. Érdemes kihangsúlyozni a gyermek érzelmeit, határt szabni ezeknek, és a dühünk ellenére támogatásunkról biztosítani őt: „Értem, hogy mérges vagy, de másokat nem bántunk. Mondd el, hogy mi a baj. Itt vagyok, segítek." Egy másokat piszkáló kisiskolásnál állhat a háttérben önértékelési probléma is, hiheti azt, hogy ettől a viselkedéstől majd népszerű lesz a társai közt, figyelem irányul rá, még ha az negatív is. A legtöbb bántalmazó gyermek maga is komoly problémákkal küzd. Érdemes szakembert felkeresni, ha sokszor csúfolódik, piszkál másokat, mert ez annak a jele, hogy nem érzi jól magát a bőrében. 

Éva szerint a legfontosabb a példamutatás, az, hogy szülőként hogyan viselkedünk, hogyan beszélünk másokkal. Érdemes kerülni a megszégyenítést, nem a gyermeket, hanem a viselkedését kell elítélni. A közösen olvasott mesékből is sokat tanulnak a kicsik. Az érzelmi intelligencia fejlesztésére méltatlanul kevés figyelmet fordítanak a szülők, holott igenis kell beszélni arról, hogy az érzések rendben vannak, de az általuk kiváltott viselkedés sok esetben – különösen, ha az másoknak fájdalmat okoz – nem helyénvaló. 

– Ugyanígy, ha gyermekünk a bántalmazott, forduljunk figyelemmel és megértéssel felé – emeli ki a szakember. – Fontos, hogy a szülő ne hibáztassa, ne kérdőjelezze meg, ne bagatellizálja a történteket. Ne szembesítse a bántalmazóval, hacsak nem kimondottan ezt szeretné a gyermek. Biztosítsa a támogatásáról és arról, hogy együtt megtalálják a megoldást. Ugyanis a gyermek kéréseit is figyelembe kell venni, mondja el, hogy ő mit látna megoldásnak. Szükséges figyelmet fordítani a támogató háló erősítésére is, akár az iskolai közösségen belül, akár azon kívül. Vádaskodás helyett, együttműködést keresve érdemes felkeresni az intézményt a gyermek tudtával, és segítséget kérni az osztályfőnöktől, iskolapszichológustól, iskolaigazgatótól a megoldás érdekében. 

Sajnos egyre inkább az a tapasztalat, hogy a játékalapú gyermekkort felváltja a képernyőalapú, ha nem teszünk ellene. A legnagyobb probléma az, hogy a képernyő élményblokkoló, elveszi a lehetőséget számos olyan tevékenység elől, amire a gyerekeknek, az idegrendszerüknek szüksége van az optimális fejlődéshez. Így az alvástól, a mozgástól, a játéktól, a szabadban töltött időtől, a kis kockázatot jelentő felfedezéstől, a fizikai valóságban zajló társas kapcsolódástól. A társadalmi és globális változások, a pandémia, a háborúk, a gazdasági környezet is befolyásolja a gyerekek életét, több stressz éri őket is. Az értékrend változása, a családok túlterheltsége, az oktatási környezet is hatással van a fejlődésükre. 

– Mivel a gyerekek nyelve a játék, a munkám során elsősorban játékokkal, rajzolással, mesével próbálom a lelküket gyógyítani. Azonban a szülő támogatása elengedhetetlen a terápiás folyamat sikere szempontjából. Szükség van arra, hogy felismerjük és elfogadjuk a problémát, hogy elvigyük a gyermeket a terápiás foglalkozásra, hogy megértsük és tiszteletben tartsuk az ott történteket. A legtöbb, amit szülőként tehetünk önmagunkért és gyermekeinkért, az, hogy a személyes fejlődésünkre, önismeretünkre időt, pénzt, energiát fordítunk. Legyen ez naplózás, egy könyv elolvasása, relaxációs technikák elsajátítása, önismereti csoportban való részvétel, pszichológus felkeresése akár csak konzultáció céljából. Mert ha mi jól érezzük magunkat a bőrünkben, a gyermekeinknek is sokkal szebb és stabilabb jövőt biztosíthatunk.