Hálát dagaszt a tésztába
Pattogott a tűz a sparheltben, ecetes-édes illattal telt meg a konyha, körbeállták az asztalt, és húzták a karácsonyi asztalra kerülő rétest. Számukra mindig a közös sütés és készülődés jelentette a ráhangolódást az ünnepre. Hosszú évekkel később Major Andrea arra vállalkozott, hogy ezt a kiveszőben lévő szép hagyományt újra felélessze.
Kép: Dagasztás által szeretetet is csempész a tésztába, Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
December 24-én az unokatestvérem, az édesanyja és jómagam rendszerint összegyűltünk a nagymamánál és készítettük a süteményt. A közös dagasztás, ahogy pihentettük a tésztabucikat, ahogyan bekevertük a tölteléket; az együtt töltött idő, a jó hangulatú beszélgetések élménye hozta el lelkünkbe az ünnepet. Azon a napon semmi sem volt fontosabb. Nincs fényképem, sem írott receptem abból az időből, de ma is érzem a tészta illatát, kezeimben a tapintását – idézi fel gyermekkori emlékeit Andrea.
– Kisült a nyolc-tíz tepsi rétes, de szenteste, amikor még tartani kellett a böjtöt, a sertészsír miatt nem szabadott enni belőle. A leeső végeket mégis leszegtük és frissében, még melegen, ropogósan megkóstoltuk. Hét órakor mindenki hazament, átöltözött, így indultunk közösen az éjféli misére – kerekíti teljessé az aznapi történéseket.
Mindkét nagymamája – a Kisteleken és a Pálmonostoron élő is – őrizte a falusi tradíciókat és sok szállal kapcsolódott a földhöz. Ami szezonálisan megtermett a konyhakertben, azt használták fel az egyszerű paraszti konyhában. Például a pitékbe, a kalácsokba a gyümölcsfákon érett alma, meggy került. Felmenői szigorúan jártak el a főzésben-sütésben, ámbár megmaradt Andreában emlékként, hogy a nudli elkészítéséhez nem őriztek szigorú receptet, hanem tényleg érzésre kellett a lisztet hozzáadni a tésztához, vagyis annyit, amennyit felvett; úgy lett finom.
Rétestésztából a legbonyolultabbat, a hétleveleset húzták a család nő tagjai. A zsírral készült leveles tészta rétegeit finom, határozott mozdulattal hajtották egymásra. Ebbe szaftos tölteléket nem lehetett tölteni, tehát a rétes az átlagosnál szárazabbnak érződött, de cserébe gyönyörű aranybarnára sült, egymásba boruló, ropogós levelekből állt – ennek élménye, emléke hosszú éveken át elkísérte Andreát.
Más úton indult el az életben, később mégis mintha minden visszavezette volna a rétessütéshez. A gödöllői (akkori nevén) Szent István Egyetemen turizmus–vendéglátás szakon végzett. Külföldre indult világot látni, tapasztalatot szerezni. Dolgozott Amerikában, Cipruson, rövid ideig idehaza is, mígnem megérkezett Ausztriába. Sikerült szállodai cukrászként elhelyezkednie: negyvenfős konyhában háromszáz főre kellett desszertet készíteni. Érdekesnek találta megismerni a helyi rétessütési tradíciókat, hiszen ott nemcsak édesen készítették, hanem húsok mellé is, például lila káposztából vagy épp darált húsból, levesbetétnek.
Egy szezonra ment ki, de tíz teljes év kerekedett a kint töltött időből, amiből szakmailag és emberileg is sokat tanult. Arról nem is beszélve, hogy ott ismerte meg férjét, aki Zala vármegyéből származik. A férfi családjában szintén sütöttek rétest, ám némileg másképp. A tölteléket a hagyományok szerint rászórják a tésztára, meglocsolják olajjal, gazdagon megcsurgatják tejföllel – ez a lelke a süteménynek, és végül pávaszemszerűen felhajtják. Elnyerte Andrea tetszését az övékénél gyorsabbnak, praktikusabbnak tűnő módszer, mégis hű maradt a nagymamája receptjéhez.
Megfogalmazódott benne az igény, hogy a saját útját szeretné járni, a maga életritmusa szerint. Át akarta adni a tudását másoknak, s édesanyja biztatta őt, hogy élessze fel a kihalóban lévő szokást. Szülője, Hatvani Mária megálmodta és működtette kisteleki TündérKert hagyományéltető tevékenységébe tökéletesen beleillett a rétessütés. Ma is sokszor ad otthont ez a műhely a 8-10 főt fogadó tanfolyamoknak, de Andrea tart workshopot Zalában és a jövőben Muravidéken is, előre meghirdetett alkalmakon.
A „több tepsiért érdemesebb felfűteni a kemencét” szemlélet is motiválta a célja megvalósításában. Továbbá az a tapasztalat, hogy sokan állnak neki rétest húzni, mégis kedvüket szegi a sikertelenség, ami gyakran csak apró mozzanatokon, praktikákon múlik. S ebben nyer értelmet a személyesség, mert a közös sütések alkalmával bármely fázisnál lehetséges kérdezni, így a kisebb elakadások könnyedén kiküszöbölhetők.
Hagyományosan almás, meggyes, meggyes-túrós és – a zalai ízvilágokat belecsempészve – tökös-mákos rétes készül Andrea sütős alkalmain. A recepten túl tanítja azt is, hogy ehhez a tevékenységhez le kell lassulni, és mindvégig türelmesnek maradni. Szorgalmazza a kézzel dagasztást, illetve azt, hogy ne erőből gyúrjunk, hanem hálából, mert így megtapasztalhatjuk, milyen teremtő erő rejlik kezeinkben.
Tanít bonbon- és kézművesszaloncukor-készítést is. Ezen édességek az igazi békebeli időket idézik: házi vajkaramellával töltik, egyesével, kézzel csomagolják. A célja velük az előbbiekhez hasonló, hogy ne a bevásárlóközpontok és boltok polcai között bolyongjunk kimerülten, ehelyett a családok alkossanak otthon, közösen, beszélgessenek közben, így hangolódva rá az ünnepekre.
