Vegyük észre a jót!

A hála gyakorlása nem csupán lelki támasz, hanem testi erőforrás is. Kutatások bizonyítják, hogy csökkenti a stresszt, javítja az alvás minőségét, erősíti az immunrendszert, és még a szív működésére is jótékonyan hat. A hála segít abban, hogy észrevegyük a jót a mindennapok apró részleteiben, még akkor is, ha az év nehezebb volt, mint reméltük. De hogyan tanulhatunk meg hálásnak lenni, amikor a mögöttünk hagyott időszak próbára tett minket? Többek között ebben segít Kolozsi Mariann idegrendszer-szakértő, a Mind and Body Módszer alapítója. 

Ahogy mondja, sokak életében eljön az a pillanat, amikor úgy dönt, hogy felelősséget vállal a saját jóllétéért, a mentális, lelki és fizikai egészségéért. Van, akinek komoly magánéleti válság vagy egészségügyi krízis hozza el ezt a fordulót, míg mások már akkor elkezdik az idegrendszer harmonizációját, amikor még minden rendben van körülöttük. 

Ő maga már kisgyermekként is érzékeny jellem volt, akiről a nagymamája mindig azt mondta, hogy bölcs lélek, aki átlát a játszmákon és álarcokon. Valahogy mindig észrevette az összefüggéseket, a mögöttes okokat, amikor mások még csak a felszínt figyelték. 

– Korán felismertem, hogy a családi kapcsolatok, az örökölt mintáink és a generációkon átívelő történetek milyen erősen formálnak minket – meséli a kezdetekről. – Láttam, hogyan hordozzák tovább az emberek a feldolgozatlan fájdalmaikat, és hogyan válik mindez személyiségük részévé. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, ami hozta magával, hogy kevesebb figyelem jutott rám. Nagyon hamar önállósodnom kellett, egyedül megérteni és megismerni a világot. Ma ezt parentifikációnak hívjuk. Akkor nehéz volt, de ez edzett meg, és ez ébresztette fel bennem a vágyat, hogy megértsem az emberi pszichét és annak működését. 

Mariann már gyermekként is rajongott az olvasásért. A könyvek jelentették számára azt a világot, ahol megnyugvást és inspirációt talált. Kamaszként személyiségfejlesztő és életrajzi köteteket bújt. 
– A gimnáziumban is kitűnő tanuló voltam, de az egyetemi éveim­ alatt vált világossá számomra, hogy a magas IQ önmagában nem elég – meséli. – Érzelmi intelligencia nélkül a tudás üres marad. Ez volt az egyik első, igazán nagy felismerésem az emberi természet működéséről, amelyet az évek során számtalanszor visszaigazolt az élet és a munkám is. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemre jártam, majd Dániában töltöttem egy szemesztert ösztöndíjjal. 

Már ott is látszott, hogy bár a kultúrák különböznek, az emberi sebek ugyanazok, a családi sérülések, az „apaseb” vagy „anyaseb”, az önértékelési problémák, a „nem vagyok elég jó” érzése minden társadalomban jelen van. Az emberi fájdalom közös, de a gyógyulás mindig egyéni. 
Nem meglepő, hogy Mariann végül ebben a szakmában találta meg hivatását. Már kisgyermekként, amikor a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésére válaszolt, mindig azt mondta, az embereknek szeretne segíteni és oktatni. Ma pont ezt teszi. 

– Tanári diplomám is van, de soha nem a hagyományos oktatásban tanítottam. Voltak személyes nehézségeim, és láttam, milyen súlyokat cipelnek a családtagjaim a múltból. Megértettem, hogy a feldolgozatlan veszteségek, a transzgenerációs minták – akár az elmúlt száz év traumái – láthatatlanul és meghatározóan alakítják a mi életünket is. Később, amikor az epi­genetika és a családi minták tudománya elérhetővé vált, már szakmailag is igazolva láttam azt, amit korábban ösztönösen éreztem. Kutatások is alátámasztják, hogy a generációkon át öröklődő traumák hatással vannak az utódok idegrendszeri és hormonális működésére, stresszválaszaira, sőt a kortizolszintre is. Épp ezért köteleződtem el az idegrendszer és a szomatikus gyakorlatok iránt, ezzel vált teljessé a munkám, holisztikusan, egységben szemlélem az embert. 

Mariann szerint a hála érzése azért fontos, mert idegrendszeri szinten is egyensúlyt teremt. Amikor hálát érzünk, aktiválódik az agy jutalmazó központja, csökken a stresszhormonok szintje, miközben nő a szerotonin- és dopaminszint. A hála tehát nem pusztán egy „lelki gyakorlat”, hanem biológiai beavatkozás is: segít újrahuzalozni az idegrendszert, hogy ne a hiányra, hanem a teljességre reagáljunk. 
– Kezdetben nekem is nehézséget jelentett a tudatos, év végi számvetés – vallja be őszintén. – A legnagyobb kihívás a türelem volt, megtanulni, hogy ne csak a teljesítményt mérjem, hanem az érzéseket is. Eleinte bennem is élt az a nézet, hogy a siker számokban kifejezhető, hiszen így szocializálódtunk. Aztán rájöttem, hogy a legnagyobb eredmény az, ha képesek vagyunk hálával lezárni egy évet, függetlenül attól, hány célt értünk el. 

A hála egyfajta fókuszváltás, amivel hatékonyan formálhatjuk a negatív érzelmeinket. Amikor a figyelmünket a hiányról átirányítjuk arra, ami már van, az idegrendszer biológiai szinten is megnyugszik. Egy egyszerű gyakorlat, ha minden este felírunk három dolgot, amiért hálásak vagyunk, még akkor is, ha a nap nehéznek bizonyult. A rendszeresség a kulcs: az agy megtanulja másképp észlelni a valóságot, és a teljességre fókuszálni. 

– Ugyanakkor az elengedésnek is rendkívül fontos szerepe van a jóllétünkben – magyarázza Mariann –, hiszen ez az idegrendszeri lecsendesedést jelenti. A legtöbben azért nem tudnak elengedni, mert a testük még stresszállapotban működik, az agy pedig nem különbözteti meg a múltbeli és a jelenlegi veszélyt. Szomatikus gyakorlatokkal, mozgással segíthetjük az idegrendszert abban, hogy a test is biztonságban érezze magát. 

Ahogy Mariann végszóként mondja, a hála nem tagadás, hanem tágítás. Nem azt jelenti, hogy mindennek örülünk, hanem hogy megengedjük: a nehézségek is formáltak minket. Ha semmi másért, hát azért lehetünk hálásak, hogy túléltük, tanultunk belőle, és van lehetőségünk újrakezdeni. A hála nem mindig érzés – néha döntés kérdése. Ez a döntés azonban képes átírni a jövőnket.