A tél mosolya: a hóember
Furcsa népség a hóembereké: az év jelentős részében – sőt, olykor évekig – nem találkozunk velük, de amint kedvezőre fordul számukra az időjárás, és megjelennek az első hópelyhek, gombamód szaporodni kezdenek az utcákon, a tereken, az udvarokban. A hóemberépítés igazi vidám, közösségi kaland, amikor kicsik és nagyok boldogan görgetik az egyre kövéredő hógolyókat. A hóember érdekes kulturális múlttal is rendelkezik, ráadásul világnapján, január 18-án köszönthetjük.
Kép: Mit számít a hideg, a fagy? Kivételes téli öröm a gyermekek számára a hóemberépítés, Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
A krónikák ugyan nem jegyzik az első hóember megépítésének idejét, azonban Bob Eckstein a The History of the Snowman (A hóember története) című művében a középkorba helyezte az első ilyen alkotás létrejöttét, miután egy 1380-ból származó hóráskönyvben egy hóembert ábrázoló illusztrációra bukkant. Ez persze korántsem zárja ki azt, hogy korábban ne kreáltak volna az emberek hóból különböző figurákat, de ezekről nem készültek feljegyzések.
Egy furcsa fesztivál
Történetünk hőséről az egyik legkorábbi, ismert történet az itáliai reneszánszhoz kötődik. Amikor Firenze városa 1494-ben szokatlanul hideg téltől, cudar hófúvásoktól szenvedett, Michelangelo Buonarroti mecénása, Piero de’ Medici felkérte a mestert, hogy készítsen egy hóembert a palotája udvarán. Bár az alkotás csak leírásokból ismert, ábrázolások nem maradtak fenn róla, de valószínű, hogy olyasmi figura lehetett, amely szimbolizálta az időjárás, a hideg hatalmát.
Mióta világ a világ, a hóemberépítés remek közösségi programnak számított. A gyakran nyomasztó, nehezen elviselhető tél jó oldalát domborította ki, segített elterelni a figyelmet a mindennapos gondokról. 1511 januárjában Brüsszel városa éppen ezért fesztivált is rendezett, hogy kizökkentsék a város polgárait a letargiából, amit az elhúzódó hideg és az ezzel járó nélkülözés okozott. Hat héten át komoly fagyok voltak arrafelé, ami lehetőséget adott arra, hogy rengeteg hószobor készüljön, amelyek akár heteken át megmaradtak. Sok elégedetlen, ám vállalkozó szellemű polgár használta ki a lehetőséget, hogy fagyos karikatúrákat készítsen a helyi tisztviselőkről, gúnyt űzzön az egyházból. A 110 elkészült hószobor némelyike pajzán jeleneteket ábrázolt, vagy éppen a falusi embereket figurázta ki.
A mulandóság szimbóluma
A XIX. században a hóember személye filozófiai jelentést is nyert. A kedves figura, amelynek anyaga, a hó természeténél fogva átmeneti, már a születése pillanatában benne rejlik az elmúlás lehetősége. Hans Christian Andersen 1861-ben írt A hóember című meséje is ezt az érzést dolgozza fel: főhőse szívét rabul ejti egy fekete derekú kályha, a melege után vágyakozik, nem sejtve, hogy ez a vágy gyorsítja fel a pusztulását.
Kosztolányi Dezső, a Pesti Hírlapban megjelent, 1935-ös Hóember című karcolatában is ezt a filozófiai vonalat követi. Az ő hóembere is az elkerülhetetlen elmúlást, a hideg és magányos életet szimbolizálja, miközben mégis egyfajta szomorú, mélabús szépséget is hordoz magában.
„Messzi üdvözletet hoz a hóember a gyermekkor ősvilágából, azokból a havas reggelekből, amikor váratlanul fölserkentem, és künn megpillantottam egy ilyen valószerűtlen, hideg-tréfás bálványt, szívemben szűz ámulattal és borzadással. (…) Rossz idők járnak mostanában mindenkire. Kimutatásokat olvastam, hogy az általános ínség miatt hogy növekszik a halálozási arányszám, és hogy rövidül minden ember élete. A hóember élete is. Hajdanában ezek a távoli felebarátaink is a hóemberi kor legvégső határáig éltek, legalább márciusig, s elaggottan, folyós szemmel, pityeregve, hőgutában pusztultak el az első melegebb napon. Ma a lángoló nyomorúság már csecsemőkorukban végez velük, semmivé olvasztja őket. Úgy látszik, hóembernek sem érdemes születni 1935-ben."
Persze az emberek többsége inkább maradt a hóemberépítéssel járó vidámságnál. A polgárság körében a korcsolyázás, a szánkózás és a síelés mellett a hóemberépítés is a téli hónapok örömeihez tartozott.
A XX. században a hóember a különböző kulturális kontextusokban új szerepeket is kapott. Az amerikai Frosty the Snowman című mese 1950-ben jelent meg, és egy vidám, beszélő hóembert mutatott be, amely a karácsonyi ünnepek egyik legismertebb szimbólumává vált. Ugyanakkor a feszültség és a horror eszközeként is megjelent a popkultúrában, a 2000-es években több filmben is szerepelt mint gonosz figura.
Gyermeki örömmel
Hóembert építeni már csak azért is érdemes, mert ez a tél legolcsóbb és legjobb hangulatjavító programja. Nem kell hozzá más, csak hó, egy répa meg egy kis lelkesedés. A hógolyók görgetése kizökkent a téli nyűgből, a „hideg van, sötét van, semmihez nincs kedvem” hangulatból, és visszacsempészi a gyermeki örömöt a mindennapokba. A hóemberépítés ráadásul remek közösségi élmény: együtt ügyetlenkedni, vitatkozni az orr hosszáról, majd büszkén fotózni a művünket kész boldogság. És bár tudjuk, hogy el fog olvadni, épp ez benne a szép: a hóember azt üzeni, hogy nem baj, ha valami csak egy pillanatig tart – attól még lehet önfeledten élvezni. A tél pedig egy csapásra barátságosabb lesz.
Ezért hát: hóemberre fel!
Megszállott rajongó
A hóemberek világnapja a németországi illetőségű Cornelius Graetz hóemberrajongó és -gyűjtő nevéhez köthető. Az úriember szenvedélye egy marcipán hóemberrel indult, amit nem volt szíve megenni. Innen pedig nem volt megállás: ma már körülbelül 3000 különböző hóemberes tárgyat birtokol, amivel 2008-ban bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. Többek között képeslapok, ajándékszatyrok, plüssök, marcipánfigurák gazdagítják a kollekciót, melynek egy része múzeumban látható, más darabok az otthonát díszítik, a maradék pedig türelmesen kucorog a pincében, jobb időkre várva. „A hóemberek nem hősök, nem legendás lények, nem vitatkoznak vallásról vagy politikáról. Csupán azért léteznek, hogy örömet csempésszenek a téli, sokszor morcos időjárásba, mosolyt csaljanak az arcunkra. A mai napig lenyűgöz a figura sokoldalú természete – válaszolja meg a kérdést Graetz, hogy miért pont a hóemberek képezik gyűjtőszenvedélyének a tárgyát.
