Kesztyűs kézzel

Egyik reggel, miközben a kesztyűmet próbáltam előbányászni a kabátzsebem mélyéről, hirtelen eszembe jutottak a legendás, bundás-anorákos gyerekkori telek a ’80-as évekből. Édesanyám – ahogy minden előrelátó szülő akkoriban – egy hosszú gumira fűzte a két kesztyűt, hogy biztosan ne veszítsem el őket. Akkor még nem sejtettem, hogy a kezemet védő, kissé nedves, hóval átitatott, „made in Eastern Bloc” feliratú darab egy korszak stílusikonjává, a divattörténet apró, mégis korszakal­kotó fejezetévé válik majd. 
Nézzük hát, honnan indult, és milyen utat járt be ez a különös, kézre szabott kiegészítő! 

Hatalom és rituálé 

Története messzire, egészen az ókori Egyiptomig és Mezopotámiáig nyúlik vissza, ahol nem pusztán a hűvös időjárás miatt viselték, hanem a rangot és kiváltságot is ezzel jelképezték. A gazdagon hímzett, drágakövekkel és aranyszállal díszített darabok selyemből vagy finom lenből készültek, amelyek az uralkodó szentségét és az isteni érinthetetlenséget fejezték ki. 

A középkorban a kesztyű az erő és a hatalom megnyilvánulása volt. A lovagok vas vagy bőr páncélkesztyűi a bátorságot és a hűséget testesítették meg, míg a királyoknak és nemeseknek járó illatosított változatok a státuszt és a méltóságot sugározták. A koronázási ceremóniák során a felhúzása különösen szimbolikus aktus volt: azt jelezte, hogy az uralkodó Isten akaratából nyeri el hatalmát, és igazságot, védelmet gyakorol a népe fölött. 

Később az egyház is átvette a kesztyűk szimbolikáját, a püspökök finom, fehér anyagból készült liturgikus remekműveket viseltek, amelyek a tisztaságot, az isteni kegyelmet hirdették. Időközben a kesztyű a társadalmi viszonyok és gesztusok kifejezője is lett. A XIX. században az elegáns öltözet elengedhetetlen kellékévé nőtte ki magát, a viktoriánus Angliában egy hölgy kesztyű nélkül nem léphetett be a bálba, templomba, sőt ki az utcára sem. A színt, az anyagot és a hosszt mind szabályokhoz kötötték: a fehér és az elefántcsont a tisztaságot, a fekete az eleganciát, a halvány rózsaszín pedig az ifjúságot szimbolizálta. A ruhadarab ekkor nemcsak divat, hanem titkos kommunikációs eszköz is volt, ha egy férfi átadta azt egy nőnek, az szerelmi vallomásnak számított. Ha a nő visszaküldte, elutasította a közeledést, ha megtartotta, az a viszonzást jelezte. 

Státusz, nőiesség, elegancia 

A XX. század elején a kesztyűviselet új értelmet nyert. A ’20-as évek art deco korszakában a rövid bőr- és szaténdarabok a modern nő jelképeivé váltak, kifinomultak voltak, mégis praktikusak. A gazdasági fellendülés és a társadalmi átalakulások hatására a nők egyre magabiztosabban léptek a nyilvánosság elé, a kesztyű pedig immár nem­­csak a jó modor, hanem az ön­­kifejezés eszköze lett. Nem véletlen, hogy Coco Chanel kollekcióiban a női határozottság és függetlenség szimbólumaként született újjá, egyszerre védte és hangsúlyozta a női kezet, amely most már nemcsak dísz, hanem gesztus, állásfoglalás is volt. 

Az ’50-es években a hollywoodi dívák tették emlékezetessé, Audrey Hepburn, Grace Kelly és Marilyn Monroe kézfejét finom, könyékig érő – úgynevezett opera – kesztyűk fedték. A filmtörténelem egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor Audrey Hepburn a Reggeli a Tiffanynál nyitójelenetében fekete ruhájában, könyökig érő kesztyűben megáll a Tiffany & Co. kirakata előtt, kezében kávéval és péksüteménnyel. A Hubert de Givenchy által tervezett kesztyű finoman fénylő szaténja tökéletesen kiegészítette a kis fekete ruhát és a hófehér gyöngysort. Hepburn megjelenése – egyszerre kifinomult, titokzatos és elérhetetlenül elegáns – újraértelmezte a nőiességet. A kesztyűs kéz már nem csupán stílust, hanem tartást is sugárzott, benne volt a nő, aki álmokat kerget, de hűvös méltósággal áll a világ előtt. 

Csipkés és szegecses 

Mivel a divat mindig ciklikus, a kesztyű sem maradhatott ki a forradalmakból. A ’80-as években Madonna és a punkmozgalom új jelentést adott neki, a csipkés, ujjatlan, szegecses darabok a lázadás, a szabadság és a szexualitás kifejezőeszközeivé váltak. Ami korábban a kifinomultság és a tisztaság jelképe volt, az most a függetlenség és a provokáció szimbólumaként éledt fel. 

A ’90-es években a grunge és a techno korszak ismét újraértelmezte a szerepét. A bőrből, hálóból vagy PVC-ből készült verziók a klubok fényeiben és a kifutókon egyaránt megjelentek. A kesztyű már nem eltakart valamit, hanem hangsúlyozott, a kéz kiemelt testrész lett.